A Magyar Népirtás Napjára emlékezik Délvidék és a tájékozott magyarság

Január 23-án emlékezünk arra a szomorú napra, ami 65 évvel ezel?tt történt Csúrogon, majd utána Zsablyán és Mozsoron.
Ezen a napon ?zték ki Csúrogról, otthonaikból a még életben maradt magyarokat. Ugyanis 1944 ?szén a szerbek kivégezték a férfiak többségét. Ez azonban még nem volt elég a gy?lölköd?knek. 1945. január 23-án minden magyar családot ? a csecsem?kt?l az aggastyánokig ? puskával hajtottak ki otthonaikból, amit kétkezi munkájukkal építettek.
A piactérre terelt szegény megfélemlített embereket mindenükt?l megfosztották, mindent elszedtek t?lük. Délel?tt kilenc órától négyig várták a sorsuk beteljesülését, majd megindították a magyarokat Járek felé. Mínusz húsz fok volt, térdig ér? hó. A nagy hóban és hidegben nem tudtak menni az id?s emberek, a meggyötört asszonyok és a gyerekek. Ezért a partizánok puskatussal biztatták ?ket. Az els? áldozat egy kisbaba volt, aki megfagyott édesanyja karján. Csak kevés kisbabás családot raktak a tehervonatra, a többiek gyalog mentek. Nagyon sok gyereknek és asszonynak megfagyott a lába, mire Járekra értek.
Járekról el?z?leg ki?zték a németeket, és a falut koncentrációs ? de mondhatnám, hogy halál ? táborrá alakították. A megdermedt, elfáradt magyarokat szobákba terelték: 20-30 személyt egy helyre, nem nézték azt, hogy a családok együtt vannak-e. A szobákban szalma volt leterítve, és reggelre, mikorra felébredtek tele lettek tetvekkel.
Egy hét után megérkeztek a zsablyai magyarok, akik elmondták, hogy a szerbek már széthúzták Csúrogon a magyarok vagyonát. Nagyon nehéz sors várt a tábor lakóira. Megalázták, megkínozták, éheztették ?ket.
Nagyon sokan meghaltak, köztük sok kisgyermek. A halottakat összeszedték, kocsira rakták, és a német kriptákba dobálták, míg meg nem teltek, majd mikor megteltek, földet dobáltak rá, és mésszel leöntötték. A halott hozzátartozókat nem volt szabad kikísérni, ezzel is megalázva a hozzátartozókat.
Öt kegyetlen hónap után elhajtották a magyarokat Gajdobrára egy másik koncentrációs táborba. Itt sínyl?dtek még szeptemberig, míg végül kiengedték ?ket egy darab papírral a kezükben, melyen az állt, hogy nem térhetnek vissza az otthonaikba.
A csontig lesoványodott, megalázott, kifosztott, megszégyenített asszonyok, öregek és gyerekek földönfutókká, hontalanokká váltak. Oda mentek, ahova a munkájukért befogadták ?ket, és egy darab kenyeret kaptak.
A gyerekekb?l béresek lettek, gyorsan feln?tté váltak. 1946 februárjában a zsablyai Népbíróság hozott egy döntést, melyben leírták, hogy alkalmazni kell a kimondott b?nösséget a magyarok felett. Ezzel a határozattal adták el földjeiket és házaikat, vagy osztották szét egymás között. Azóta hatvanöt év múlt el. A kollektív b?nösség terhét azóta is magukon viselik.
Az el?zött magyarok sohasem térhettek haza. Soha senki nem kárpótolta ?ket. A vagyonukat elkobozták, a házaikba beköltöztek. Mindenük ott maradt a szül?falujukban, csak a szomorú emléket ?rzik a szívükben, és talán él még bennük egy kis remény, hogy egyszer valaki majd nyilvánosan kimondja, és rehabilitálja az ártatlanul kivégzetteket és mindazokat, akiket ártatlanul meghurcoltak és kifosztottak.
Ezért január 23-a a túlél?k számára a Magyar Népirtás Napja. Azonban nem csak nekünk, túlél?knek, hanem mindenkinek emlékeznie kell, azért, hogy mindez soha többé ne történjen meg.
Teleki Júlia, polgárjogi aktivista
Forras: (Magyar Szó) + kuruc.info

A sorrend megfordítása

Új hozzászólás írása