Tisztelt Construkt.
Történelmi ismeretek hiányában beleesünk abba a hibába, hogy a jelenünket sem tudjuk megitélni. A te írásodból is, meg itt mások véleményéb?l is azt érzem ki, amit a magyarországi liberális körök is hangoztatnak (gúnyosan) hogy ne a múltba révedjünk.
A történelem ismerete nem multba révedés, hanem az önmagunk megismerésének eszköze. Logikus átgondolása alkalmas arra, hogy képesek legyünk kisz?rni az ocsut a buzából, a rárakódott, politikai érdekb?l belemagyarázott hazugságokat a valós történésekt?l.
Az ilyen történelmi ismeret hiánya vezet oda, hogy egyesek, nálunk itt a mai Magyarországon úgy akarják, itt a számítógép mellett visszaállítani Nagy Magyarországot, hogy arról sincs fogalmuk hol is voltak annak határai.
Szerintük így miénk lenne a Békási viztározó, meg Rigómez? is.
Nem az ? b?nük, hanem az oktatási rendszerünké, ami nem tartotta lényegesnek a történelem oktatását, amit tanít arról meg minden józan ember érzi a hazugságszagot.
De nem csak nálunk, nálatok is ez a probléma. Amíg mecsiár a nagy szlovák birodalom lerohanásáról beszél, és virágokat dobál a Dunába a többezer legyilkolt szlovák hazafi emlékére, amíg Ludovit Sturról, Hodzáról annélkül, hogy a valóságos történelmi szerepüket, tevékenységüket nem tárjátok fel, (ugyanígy a románoknál Avram Janku, és Mihi Viteazu)addig a nemzet csak mitosz, és ezt érzi maga is. Ebból adódik az a tudathasadás, hogy állandó rettegésben kell lenni, hogy egyszer összeomlik az álom, és felébredünk.
Ezért van szükség a magyarokkal szembeni gy?lületre, szlováknak, románnak, szerbnek. mert ez a gy?lölet az álompor, ami a további álmot biztosítja számukra.
Nálunk sincs ez különben én tudom. A kölönbség az, hogy itt a nép egy részében él ez az álom, míg az állam, a vezetés igyekszik kimosni az agyakból, nem csak ezt az álomképet, de a múltat, a történelmi valóságot is.
900 évig nem kellett álmodni itt a kárpát medencében.
Élt, békességben egymás mellett honfoglaló nép az itt talált fajtájabeliekkel, más néptöredékekkel, kés?bb befogadott, vagy betelepített népekkel.
Olyan el?jogokat adva a befogadottaknak, amivel a magyarság nem rendelkezett. Ez nem mitosz, erról levéltári anyag, adománylevelek, kiváltságlevelek tanuskodnak.
Csak 1920-ban legyilkoltak egy nemzetet, és a maradékának, most ugyanazt az utat kell bejárni amit a Kárpát medencei országból kiszakított szomszéddá vált népeknek.
Ugyanazzal az álommal, ugyanazzal a tudathasadással.
Egy külömbség azonban mégis van köztünk. A mi kárunkra.
Míg a szomszéd népeknél az állami vezetés ezt az álmot a nemzetté válás irányába terelgeti (mert ne higyjétek, hogy bármelyik már nemzet lett), addig nálunk pontosan az ellenkez?je a ki is mondott célja annak a politikai elitnek, aki a hatalmat a kezében tartja.
És ebben sajnos segít?társra talál az elszakított részek magarságának hatalmi elitjében is.
Ahogy a mi vezet? értelmiségünk harcol az ellen, hogy ez a nép magára találjon magyarként, ugyanúgy harcolnak nálatok is, Romániában is Szerbiában is. Ellenünk, ellenetek.
Meggy?zéssel, hogy nem kell nektek létezni, lejárt dolog ez már, szlovákul kell tanulni, el kell felejteni a magyarságot.
Nem kell önkormányzat, mert sokba kerül, nem kell iskola mert sokba kerül, nem kell magyarul beszélni, mert sokba kerül. .
Minden ellenkez? érzésed ellenére, én megértem a ti helyzeteteket. Valószínüleg több tapasztalatom van benne mint itt a többségnek. Csak elfogadni nem tudom.
Ha elfogadnám, akkor elfogadnám az elveszéseteket, akkor el kellene fogadni a saját elvesztésünket is. Mert bár szétszakítottak bennünket, de egy nép vagyunk, és csak egyként tudunk nemzetként megmaradni.
Ha a tótóknak Felvidéken joga és kötelessége volt harcolni azért hogy "szlovákok" lehessenek, az Oláhoknak Erdélyben a románságukér, a rácoknak a szerbségükér Délvidéken, akkor az én érzéseim szerint nekünk magyaroknak semb?n, s?t elvárható t?letek is elszakított testvéreinktól, hogy harcoljunk, harcoljatok a magyarnak megmaradásért.
Ha nem ezt tesszük aljasabb semmirekel?bbek vagyunk a körülöttünk él?knél. |
