 | Vitafórum Új hozzászólás írása Elkerülendő, hogy gyáva senkiháziak más nevével visszaélve provokálják a fórum résztvevőit, minden hozzászóláshoz kiírásra kerül az elküldéskor használt gép címe. Így azonnal látható, ha valakinek a nevében a provokátor lázít! | garabonciás paluz | 2008.12.28. 10:27:49 | Válasz erre | | | | Sólyom ünnep
A magyarok a szent hely felé igyekeztek. A csillapodó lópaták méltósággal dübbentek a havon. A lehellet ködfelh?ként terült szét a légben. Hideg és sötétség volt. Az el?z? napokban kék és szürke hófellegekbe bugyolálta a vidéket az ég, de a mai hajnalra fényl?n derengtek a csillagok, kitisztult a mennybolt is. Mintha a természet is készült volna valami ünnepre.
A leveg? tisztává változott, a leesett hó fehér ünnepl?be öltöztette a kopasz téli tájat.
- Megérkeztünk! - ugrott le lováról az egyik csoport vezet?je. Lehellete látszott, ahogy kimondta a szavakat. Mandulavágású szeme nevetett, tele volt élettel, akárcsak a többieké.
- Ünnep ez a mai nap!
- Vége a sötétségnek! - mondogatták az érkez?k.
- Most mi segítünk a Napnak, hogy az év többi napján éltessen bennünket.
- A sötét oldal érzi már a vesztét napok óta. Sok baj, szerencsétlenség esett meg az utóbbi napokban! Eljött az ideje, hogy a Fény kerüljön uralomra a világban!
Béklyót vetettek a lovak lábára és a t?zhöz mentek.
Atenje-u a táltos még az éjjel hatalmas máglyát rakott, ami mostanra kellemes meleggel szolgált, égett a t?z.
- A szerhez nagy t?z kell! De melegedni sem utolsó- dörzsölgette a hidegt?l elveresedett, fázó kezét. Figyelte, hogyan érkezik a törzs apraja - nagyja, és ahogy az addig elhagyott, üres megszentelt tér hirtelen megtelik az élet zsivajával.
Öröm és hála csillant a szemében, ahogy végignézett a seregleten.
- Ünnepl?ben vagytok! Szépek és büszkék! Az én népem! Köszönöm Teremt?m, hogy méltónak találtál arra, hogy rám bízd gyermekeidet. Köszönöm, hogy köveimmel gyógyíthatom a testüket, meséimmel a lelküket, és megtarthatom ?ket a Te hitedben. - motyogta magában, és a hála könnyei elhomályosították a szemét. De ez csak egy pillanat volt. Mikorra a jövevények a t?zhöz értek, öreg szeme már az örömt?l csillogott, és szeretettel ölelte magához övéit.
Mindenki lázas készül?désben volt.
- Hova állítsam az íjakat?- kérdezte egy harcos.
- Ide, ide! Ne legyen túl messze a t?zt?l, amikor már ki kell l?ni a vessz?ket.
- A kijelölt fiú és leány / lehet Táltos lány és Vascsillag? / induljon el, és járja körbe a szer helyét! Háromszor! Tehettek védelmet is a helyre, de ez nem fontos. Nincs itt mit?l tartani. Rossz ember, ártó lény úgy sem bírja a szertartás tiszta er?it elviselni.
- Megjöttek a sólymok! Megjöttek a sólymok! - lelkendeztek a gyerekek és rögtön körbe is kapták a három solymászlegényt.
Az asszonyok ez id? alatt a sz?z hóra terített asztalt varázsoltak, hogy ill? lakomával zárulhasson a magyarok nagy ünnepe.
- Idekérem a dobosokat félkörbe mellém! - rendelkezett Atenje-u - Most lehet a dobokat parázzsal megetetni, aztán majd folyamatosan, ahogy kell. Megereszkedik a dob b?re az ilyen id?ben.
A solymászok ágasokat helyeztek a t?z közelébe, ahol a kerecsenysólymok elfoglalhatták helyüket. Az egyébként nyugodt, békés jószágok most izegtek - mozogtak. Emelgették lábaikat az ágason, toporogtak, mintha a szereplés izgalma uralkodott volna el rajtuk.
Tudták ?k, hogyne tudták volna, hogy ez az ? ünnepük, és hogy a sólymok nélkül a Sólymok legnagyobb Sólyma a Nap, soha nem lenne képes felülkerekedni a sötétségen. Nélkülük. Nem gy?znék le a nappalok az éjszakát, és nem lehetne tavaszi kikelet sem.
Az enyhén visszahajló orrú csizmák talpa alatt ropogott a hó. Az enyhe szélben sem fázott senki, mert meleg sz?rsapkájuk, állatb?rös kaftánjuk nem engedte át a szelet, a testet pedig melegen tartotta.
A kört bejáró fiatalok is visszaérkezetek már. Az íjak az íjtartókon rendben sorakoztak.
A sólymok toporogtak, a dobok b?re megfeszült.
Atenje-u halkan dobolni kezdeAtenje-ut lehunyta. Dobolt, és várt. Várt egy égi jelre.
A jel hamarosan meg is érkezett. Feltámadt az északi szél, az Isten lehellete. Végig simogatta az egybegy?lteket. Billegtette a sz?rsapkákon a sz?rpihéket.
Atenje-u fedetlen fején megbillent ?sz varkocsa. Abbahagyta a dobolást, és a többi dobos kezdett el dobolni. A táltos szóra nyitotta ajkát. Csendben, ünnepélyesen beszélt.
- Nincs szebb, mint a szél hangja! A végtelen legel?k szabadságát jelenti. A szél a hagyományok továbbvitele. Átörökítése az utódok számára. Szélisten szava örök és szent!
Az összegy?ltek önkéntelenül bólogattak, hiszen a szabadság volt életük természetes része.
- A szél a hagyományozás és a Turulmadár is. Jelképében élünk, mi magyarok. Általa jön a Teremt? Isten ereje, mely népünket élteti. A Turulsólyom, a Napmadár, az Atya földi jelenléte. Amíg ismeritek és értitek a Turulmadár szent lényét, addig lesz kapcsolatotok a Magyarok Istenével!
Atenje-u beszélt. A dobok hangja halkan alárezgett, feler?sítette szavának minden rezdületét.
- Magyarok! A legnagyobb ünnepünk szerének megtartására jöttünk össze. Most a sötétség ideje van. Tombolhat a rossz, a gonosz, az ártó. De mi most, itt segítünk a Napnak, hogy felemelkedhessen. Megszülethessen a Fény, és elt?njön életünkb?l a sötétség és az ármány. - A táltos lehajtotta a fejét, lehunyta a szemét. A dobok meleg hangon továbbították a finom rezgéseket, hogy eljussanak mindenki lelkéhez.
Az ég alján lassan pirkadni látszott. A Nap els? sugara megjelent az égen.
- Eljött az id?! - szólt a táltos - Megnyitom Keletet - fordult kelet felé, és vörös port szórt a légbe. Délnek fordult, és a dob hangjára sárga port hintett, megnyitva ezzel ezt az égtájat.
Lépett egyet és nyugatra hintette el fekete porát.
- Megnyitom a Nyugatot! - hajolt meg, és megint dobbant egyet a táltosdob.
Végezetül északi irányba hintett fehér kaolin port. Visszafogottan, alázattal fordult Isten Arca felé, Északnak. T?le való minden élet, és az van csak az ember tulajdonában, amit az Atya áldással megad néki.
- Megnyitom a kintet! - emelkedett fel görnyedtségéb?l. - Emelkedjen a küls? Nap! És megnyitom a bentet, hogy felemelkedjen bennünk a bels? Nap! A Fény! Ha nem sikerülne, nem lenne új esztend?nk és nem lehetne új életünk! Forduljatok saját bels? világotokhoz és tisztítsátok meg azt! Engedjetek helyet szívetekben a megtisztító Fénynek!
A megnyílt égtájak fel?l csodálatos, színes er?k áramlottak a törzs tagjaira. Az emberekre béke, tisztaság és boldogság áradt mindenünnen.
- Felróttátok botjaitokra mindazt a rosszat, amit ki akartok vetni az életetekb?l. A róvásokat rakjátok e fekete gyapjúzacskóba, hogy a t?zbe dobhassam a bajokat. Itt az ideje!
Múljon el, égjen el minden sötétség, ami életünket beárnyékolja!
Lassan, ünnepélyesen körbejárta az embereket, feléjük nyújtva a fekete zacskót. A kis róvott pálcák halkan koccantak, ahogy egymásra hullottak. Csend volt. Mindenki vágya beteljesedését remélte.
Atenje-u rövid, kimért mozdulattal a t?zbe helyezte az összeszedett róvásfákat.
- Ó, hatalmas T?zisten! Gyermekeid minden bánatát, félelmét átadtam Néked. Emészd el, nyoma se maradjon semmi rossznak! - kérlelte a tüzet, és mélyen meghajolt feléje.
A láng felcsapott, és mintha csak a táltos parancsát teljesítené, átnyalábolta a zacskót és a tartalmával együtt pillanatok alatt a láng martalékává vált minden.
- Adjunk hálát az ételeinkért és az innivalónkért - szólította fel az embereket. Tört egy darabot a kenyérb?l, és a Földnek adta, majd a földre loccsantott a kumiszos töml?b?l, és a forrásvizet tartalmazóból is.
- A Föld, a Megtartó Anya! Köszönjük, hogy testeddel táplálsz bennünket, gondoskodsz rólunk, megajándékozol kincseiddel, és megtartasz bennünket.
A hála szavait a többiek is együtt mormolták a táltossal.
Ez alatt az id? alatt a Nap elkezdett kúszni fölfelé a látóhatáron
- Íjászok! Itt az ideje, hogy segítsünk Napatya tüzének!
A harcosok t?zbe tartották a gyapjúba csavart hegy? nyílvessz?ket, amíg azok lángra nem kaptak.
Aztán egymás mellé sorakozva, a lehet? legnagyobb magasságot megcélozva kil?tték a nyílvessz?iket. A cel?kék surrogását a dobok perg? hangja kísérte.
- Most pedig menjenek a sólymok! Segítsék a Napot az útján, minél magasabbra emelkedhessen, minél nagyobb er?re kapjon!
A sólymok már idegesen berzenkedtek, rángatták a fejüket, a solymászok alig tudták lekapni kis sapkáikat a fejükr?l. Amikor pedig megpillantották a fényt, nyílnál sebesebben vágódtak a Nap felé.
Ahogy a Nap emelkedett, a Fény egyre er?södött. A kékl? égbolt és a fehéren csillogó hó között szikrázott a Fény. A magyarok lelke magába szívta a csodákat, és a szívük megtelt hálával, örömmel és szeretettel.
Az ünnepi lakoma jó hangulattal telt el. Nem igyekezett hazafelé senki.
Végül, amikor már mindenki elment, Atenje-u bezárta az égtájakat, a kintet és a bentet.
Hálát adott a Magyarok Istenének, hogy megtisztelte a szertartást, és mindenki annyit meríthetett az égi áldásból, amennyire szüksége volt.
Aztán az anyagi világban is rendet tett. Megtisztította a szent helyet, eloltotta a még izzó parazsat, elrakta a porokat tartalmazó kis b?rzacskóit. Könny?nek érezte szívét, lelkét. Pillantása gyógyító köveire esett, akik vidáman csillogtak - villogtak a Nap fényében.
Atenje-u szerette kövecskéit. Tudta, azok is élnek, és a gyógyítás közben nyugodtan rájuk bízhatja magát.
- Mindent tudok rólatok. Szeretlek benneteket. Csodákra vagytok képesek. Csak azt tudnám, mit?l m?ködtök ilyen áldásosan !?
A Föld, a Megtartó Anya tenyerébe emelt egy ametisztet. A csillogó lila követ óvatosan felnyitotta, és Atenje-u felé nyújtotta.
A k?b?l hatalmas hófehér fény tört utat magának, lüktetve, hihetetlen er?s rezgést gerjesztve maga körül.
- A Fény rezeg és gyógyít az ásványokban! A Teremt? Fénye! - szakadt fel a megismerés a táltosból.
- Igen, gyermeke, a Fény! Megszületett! Hiszen kerecseny ünnep van! |
| |
