 | Vitafórum Új hozzászólás írása Elkerülendő, hogy gyáva senkiháziak más nevével visszaélve provokálják a fórum résztvevőit, minden hozzászóláshoz kiírásra kerül az elküldéskor használt gép címe. Így azonnal látható, ha valakinek a nevében a provokátor lázít! | paluz | 2007.10.06. 12:43:59 | Válasz erre | | | | Paizs Tibor
Erdély visszajár
Egy honfoglaló garabonciás álomlátása
Más körülmények között egyszer?en csak kirándulásnak mondtam volna, ám most, ezeréves államiságunk évfordulója táján erdélyi kiruccanásomat kissé tréfásan, de azért némi bens? komolysággal Honfoglalási Emléktúrának neveztem el. Erdély visszajár – mondtam. Ha másként nem is, ábrándjaimban s szép emlékezetemben mindenképp. Ábrándos voltam és önfeledt. Mint napjaink farmernadrágos Szindbádja, ki egy budai sörkert el?tt hintajába száll, úgy ültem be a Ladába, s utasítottam a kocsist: hajts kelet felé, fuss elébe a pirkadatnak, tamáskodó szemeimmel akarom látni a világ e szegletének mosolyát. A motor felzúgott, a kocsis pántlikás ostorával a lovak közé csapott, s a száguldó iram, a múló évek s a könny? bor hajósunkat álomra csalták.
Rossz álomra számtalan oka lehet az embernek. Nemcsak a nehéz étek, a nehezen emészthet? közállapotok is a lidércfények bolygó tüzével rémisztgetnek. Az Ér-melléki lápvidéken látni ilyent, a hajdani rejtekadó nádasok helyén, amit már feltöltött az id? szennyes hordaléka. T?zeges, süpped? ingovány, akár a honi valóság.
Mint kigyulladt mocsárgáz imbolygó lángjánál a prikulicsok, úgy tántorognak a furcsa felszíni árnyak s alant a mélyben az ezerszáz éves haza, az egymásra rétegz?dött ?sök, a Hét Vezér, Mátyás fekete serege s maga Mátyás meg az igazság, Szent László, Báthori fejedelem, Pet?fi s a többi dics?séges, s mind a dicstelenek légiói, akik a megszámlált évszázadok alatt szervessé nemesedtek, s most ha pislán is, de égnek a mocsár felett.
A tájék most mintha idegennek t?nt volna Szindbád számára, s csak sejtette, hogy merre jár. Valahol Erdélyben, a hajdanvolt virágos kertben, ahol jóravaló férfiak és szigorú asszonyok szabták valamikor az élet rendjét – mindig a pontos mérték szerint. Mígnem elveszett a mérték.
Mióta a hazát, e szépmív? porcelánt a nagyhatalmak lakomáján cserepeire taposták egy Párizs melletti palotában, az ember mindig felszisszen, ha Erdély földjére lép. Szétszakadt a haza, s azóta is egyre szálalódik – „foszlásnak” indult hajdan dics? magyar.
Nyolcszáz év óta Erdélyt három nép lakja: a magyar, a román s a szász. Ha egy asztalhoz ültek, akár barátokként is összeillettek, de ha ki-ki a maga körében volt, tekintetében kihunyt a békés t?zhely parazsa, s a kölcsönös sérelmek emészt? lángja szikrázott ki a másik kett? szalmafedele felé. Melyikük tudta nyugodtan álomra hajtani fejét?
Mindhármuk hazája volt, de az els?bbség okán a kizárólagosságra törekv? politika mesterséges törésvonalakat hozott létre közöttük, s ezt még csak elmélyítette hitbéli hovatartozásuk is. A habitusuk, a kultúrájuk, az erkölcseik is mások voltak. Kolozsvár-szerte ismert a vicc, hogy miként akarta megszabadítani a keresztre feszített Krisztust a magyar, a szász s a román. A magyar azt mondta: „küzdjünk meg érte!”; „az nem lesz jó” – vélte a szász –, vigyük a dolgot a törvény elé”. „Ugyan – legyintett a román –, megvárjuk, amíg beesteledik, s ellopjuk.”
A vegyes lakosságú Brassó román KISZ-titkára mesélte volt: „Ha öt órára akarok gy?lést összehívni, a románnak azt mondom: jöjjön négyre, a magyarnak, hogy fél ötkor kezd?dik, a szászt öt órára hívom, s akkor már el is kezdhetjük.”
A szászokkal ma már nem kell számolni, Ceau?escu a legtöbbjét eladta koldus obulusért. Tartott t?lük, nem látott a szívükbe, nem olvasott a gondolataikban, er?sebbek voltak, mint a magyar. Mi képmutatásban alulmaradtunk, bennünket könnyebben kiismerhetett. Rólunk még hitte, hogy pásztorkodhat felettünk. De rossz pásztor volt, s még a maga népét sem csapta ki a legel?re jóllakatni, csak bikasóval tartotta egy sz?kös karámban. Egy Kolozsváron született fiatal magyar lelkész, T?kés László kellett ahhoz, hogy erre ráébressze ?ket, s a nyáj elcsapta a pásztort. Aztán a nyáj szétszéledt: a szász, a sváb Németországba futott „töröknek”, az erdélyi magyar Magyarországra „románnak”.
A gyarmattartó nép ostoba fölénnyel lenézi a gyarmatok népét, holott onnan szerzi be a szellem legizgalmasabb íz? f?szereit, a lélek tiszta leveg?jét, a Krisztusért bajvívásra kész indulatot. Az aztán már külön lapra tartozik, hogy mi okból vált oly sok anyaországi számára átjárhatatlanná a véráram, ugyanazon szív jobb kamrájából a balba. Hitvány ember persze az erdélyi magyarság között is akad egy b? szekérderékra való, kiknek magyar nyelvét kitépte az ideológia, s szája csak idegen szóra nyílt. A legtöbb erdélyi viszont úgy tekint az anyaországra, mint az oltáriszentségre, ha attól sorsa jobbrafordulását reményli. Csakhogy az anyaország számottev? része a hosszú évtizedek rossz nemzetpolitikája miatt közömbös, restségben serény, s ezért az erdélyiek szégyellik leginkább magukat. Az utolsó magyar férfi, aki még képes volt emlékezetébe idézni a fogalmi hazát, a méltatlanul mell?zött költ?, Gellért Sándor egy omladozó mikolai ház pitvaráról imigyen jajdult a magyarság felé: „Nagyon szegény lehet az én népem, / ha helyzetét a magam sorsán mérem.”
Egy évtized alatt csaknem félmillióan hagyták el Erdélyt. A színe jött, a java maradt. A maradóknak lenne igazuk, ha a többségi politikusokat elcsendesíthették volna. Ceau?escu kutyaként végezte, de a bölcs nép – ha a „Scornicsesti Tölgy” gyökérzetéb?l sarjadt mai süvölvényekre gondol – helyesen látja, hogy a farkas a sz?rét ugyan elhagyta, de a természetét nem. Miként a bánatos ember öklével törli le könnyét, úgy maszatolódott el Erdély egy idegen orcán.
Elindult hát Szindbád szül?hazát s házat felidézni, emlékekbe szenderedni, megsejteni a régmúltat, s hírül venni a jövend?t. Mert Magyarország számára valóságosan, de képletesen is Erdélyben kél fel a nap, s innen nézve ott alkonyul be legelébb.
Honfoglalási emléktúrára indult Szindbád, s valóban foglalni készült a lélek, ha csak egy szívtájéknyi parcelláját is, az elveszett, elvett, elhagyott – melyik az igazabb? – anyaföldb?l.
Az ártándi határátkel?höz közeledve, még éber állapotban ötlött eszébe a fordulat: miért ne nevezhetné ezt a vállalkozást, mármint a visszatérés megkísérlését, a magyarok bejövetelének?
Ezek voltak utolsó értelmes szavai, félig a költ?k szárnyas lován – hogy bár a ló révén legyen valami köze az ?siséghez –, félig a Ladában ülve, mert mihelyt a grenicer kis akadékoskodás után megadta magát, s a fogat Nagyvárad irányába vágtatott, Szindbád álomra szenderült.
Aki szívére fekszik, rosszat álmodik. Márpedig e testhelyzeten útja során csak ritkán változtatott. Hogyan is tett volna másként, hiszen az otthoni döngölt pitvaron ágyazott lelkének? Szíve sz?nni nem akaróan bánkódott amiatt, hogy mióta utolszor látta, a dolgok mennyire megváltoztak ahhoz képest, amilyenek a valóságban soha, csak az ? szép emlékezetében voltak.
Rosszat álmodott, hiszen Bagarszentjánosnak már nincs magyar neve a helyiek nyelvén, csak a helynévszótárban, akárcsak Harangmez?nek, e szép hangzású falucskának, amely még a helyi magyarok emlékezetéb?l is kihullott.
Továbbhaladva hajósunk szomorú szívvel tapasztalta, hogy Nagyvárad, a Pece-parti
Párizs, e valaha szép és csábító primadonna is megöregedett, elfáradt, fodros ruhái elny?ttek, arcán hamis pomádé. A város, mint egy kacér asszony, fél szemével Erdélyre, a másikkal az
Alföldre kacsingat. Mert hajdan, ha megemelte büszke fejét, szemhatára Bécsnél, Párizsnál, Velencénél állapodott meg. Egyikt?l kering?zni tanult, másiktól a könnyedséget leste el, harmadiktól a cifrálkodást. De titkon mindig Szent Lászlót siratta, még akkor is, amikor új szerelmével, Ady Bandival vigasztalódott.
A háborúk alatt a primadonnából markotányosn? lett. Járta a hadak útját, s a hadak is mind rajta vonultak keresztül. Innen indultak a katonavonatok Csucsán s Kalotaszegen át Kolozsvár felé.
Hajósunk a havasok lábánál, Csucsán is elid?zött kissé. A kastélyban Adyt és Bertukát kereste, s meglepetten állapította meg, hogy az új gazda, a f?zfapoétából mogyoróvessz?-politikussá lett hajdani „barát”, Octavian Goga a cselédházba szám?zte a „Hortobágy poétáját”. Szindbád csalódottan fordított hátat a bizánci pompának, s a közeli vendégfogadóhoz hajtatott, hogy a szépséges havasi román parasztlány, Anica fel?l érdekl?djön, akit?l a helyi monda szerint a költ?nek fia született. Szó sem igaz az egészb?l!
Kolozsváron, a Farkas utcai templom el?tt – ebben a Mátyás korabeli építményben sz?k negyven esztendeje a kálvinista egyház utasunkat is befogadta –, nem messze a helyt?l, ahol az els? Nemzeti Színház állt, miként azt a Kolozsvári testvérek bronzba álmodták, Szent György megöli a sárkányt. Hajósunk álmában minden a visszájára fordult. Kolozsváron, de Erdély-szerte a sárkányok marnak a Szent Györgyökbe. Igaz, védtelenek, páncélzatuk hiányos, önérzetük pajzsa le-lehanyatlik, belefáradtak a küzdelembe, a sárkányok pedig mindeközben egyre több fejet növesztettek.
A „kincses” jelz? nem anyagi gazdagsága, nem jóléte s fizikai biztonsága, hanem iskoláinak hírneve, hajdani lakóinak bölcsessége alapján ragadt Kolozsvárra. De hova t?nt a hajdani dics?ség? Trianon szeszélyes paripája levetette magáról a Szent Györgyöket, miközben lovat adott némely kötélfonók alá (Funar Gheorghe, Kolozsvár magyarfaló polgármesterének neve szó szerinti magyar fordításban: kötélfonó). Álmában rémülten látta, amint a sárkány mohó étvággyal fal fel utakat, s igénytelen szürkeséget köpköd mindenre. Pompeji romjai épebb állapotban maradtak fenn, mint a verespataki házak, amelyek némelyike ma már csak egy gazdag kort idéz? film díszleteként hat magányosan álló homlokzati falával. Hogy is ne lett volna gazdag, hiszen a Monarchia idején itt volt az aranybányászat központja!
A közöny és az igénytelenség a m?köd? Vezúv erejénél is rombolóbb. Különösen azt hagyják pusztulni, amit magyar kéz és szellem alkotott. Ott ma már minden az övék, mégis nekem fáj jobban, ha tönkremegy. Vagy tán még mindig nem érzik magukénak sem a házat, sem a hazát? – töprengett el a látottakon Szindbád.
Már a honvágy, ez a hajdani szertelen sóvárgó sem a régi – állapította meg keser?en utasunk. Volt id?, amikor ha hámjába állt, a Királyhágótól a Gyimesekig vágtattak egy trappban. Ma már, hogy együtt öregszenek, jobbára csak felnevel? otthonáig, Kolozsvárig, jó esetben mez?ségi szül?falujáig, Magyarpalatkáig viszi – poroszkálva.
A haza ott kezd?dik, ahol a szomszéd házát is védelmedbe veszed. Nosza, nézzünk hát be a Házsongárdi temet?be. Rokonlátogatóba, sz?k kör? családi vizitre, nagyszül?t, apát, anyát, testvéreket látogatni. Egy-egy pisla mécs ingadozó világánál emelve lelke fényét mély értelm? kincsei ragyogásához.
Kolozsvár igazi kincseit e sírkert rejti. Itt nyugszanak – ha tudnak – a Bánffyak, a Bethlenek, a Dávidok s a Deákok. Ide temették Apáczait, Szenczi Molnár Albertet, Misztótfalusi Kis Miklóst, Kriza Jánost, Dsida Jen?t. Itt pihent meg Kós Károly, Szabó T. Attila, akárcsak a szép emlékezet? Bajor Andor vagy Szilágyi Domokos, a halálba kergetett költ?, s ki tudná felmondani véghetetlen sorukat...
Még a várost járva szerzett tudomást róla – Kolozsvár-szerte terjedt a híre –, hogy Pet?fi utcai omladozó háza el?tt, szemközt a Házsongárdi temet? bejáratával, éjszakánként megjelenik a város hóhéra, Rettegi József, amúgy ünnepl?ben, bárányprémes mentében, sötétkék mellényben és nadrágban, lábán magas bagariacsizmával. Szakasztott úgy, ahogyan százvalahány éve – a városi tanács költségén – elhantolták.
A hóhér házába soha senki nem költözött be, s lám, milyen jól tette, merthogy visszatért a gazda. S hogy miért tért vissza, azt is tudni vélik a kolozsváriak: felmondták több mint száz éve bérelt helyét, öröknek hitt otthonát a Házsongárdi temet?ben. Azóta csend?r ?rzi a temet?bejáratot. A kolozsváriak tudni vélik azt is, hogy mi végett...
Szindbád már szemlél?dése kezdetén rémülten tapasztalta, hogy a temet?kertet is „átrendezték”. – Valakik lopják a város kincseit – állapította meg keser?en. – Hányszor, de hányszor cserélt gazdát történelme során a város, de a temet?kertbe rejtett kincseit, amelyek mindenkor a magyar nyelv, lélek és jellem ?rzésére és épülésére intették az él?ket, messzire sugárzó szellemét az utóbbi id?kig senkinek nem jutott eszébe kiásni – tört fel bel?le a keser? panasz. Hogy is tették volna, hiszen e sírkert s Erdély-szerte az ehhez foghatók voltak a legszilárdabb bizonyítékai a magyarság századokig nyúló jelenvalóságának ezen a tájon. E néma helyek védték nyelvünk s a szív javait a történelem hamiskártyásaival szemben.
Bizonyíthatták Mátyás királyunk dák atyafiságát, csempészhettek bármiféle ?siségüket „igazoló” tárgyat a régészek keze ügyébe, elvitathattak akármit, küldhették ellenünk a hazugok légióit, ez a kis különítmény, fenn a dombtet?n, a Házsongárdban, minden érvükre rácáfolt. A temet? néma hadteste k?be, fába vésett puszta nevével vert vissza minden támadást, s védte hazánk s nyelvünk határait.
Csak fel kellett pillantani a sírkeresztek erdeire, és máris nyilvánvalóvá vált, hogy kit illet itt az ?siség. Akikkel szemben az él?k érve hatástalannak bizonyult, azokat a holtak gy?zték meg.
Kolozsvár híres sírkertjét 1585-ben nyitották meg, s még a közelmúltig is csupán elvétve lehetett román nevet olvasni valamely fejfán. Ám az utóbbi egy-két évtizedben a halottak kertjében is elkezd?dött az „asszimiláció”.
Ma a Házsongárd f?útjai mentén egyre ritkább a magyar név a köveken. Az ?si sírokat kihantolják, s a beteleped?k még életükben felépítik helyükön a maguk hivalkodó, bizánci cifraságú kápolnáit. Sátáni, sajátos honfoglalás ez.
Számunkra már nincs hely ebben a temet?ben. Kolozsvár kincseit titkon fosztogatják.
Egy ilyen akció során lakoltatták ki a kolozsvári hóhért is. A helyiek tudni vélik, hogy az esetet nem hagyja megtorlatlanul. A fejfákat le lehet dönteni, neveinket el lehet törölni a kövekr?l, de hajléktalan halottainkkal szemben minden fondorlat hiábavaló, mert a halottak makacs lények, ha kell, dühödten, vadul, de a végs?kig ellenállnak, kitartanak. Megvédik jussukat, foggal-körömmel verekszenek érte, hideg, makacs bátorsággal kapaszkodnak bele abba, ami a sajátjuk. Mert nekik már nincs vesztenivalójuk, ?k már nem félnek még a haláltól sem. Talán ezért jár?röznek mostanság rend?rök a temet?ben.
Aki szívén fekszik, rosszat álmodik.
Nosza, hajts tovább, egyenest a Székelyföldre, beszédem van a parasztkirállyal – szólt oda kocsisának, s a lovak egy szempillantás alatt Dálnokra röpítették utasunkat. Dózsa Györggyel parolázott.
– Rosszul tudta Ady: nem es voltam én sem bús, sem bocskoros – mondja a mogorva székelykirály, s hatalmas bronztalapzatáról részint Temesvárt tartja szemmel, másrészt a templomot ügyeli, amelyben nemrégen 1624-b?l való rovásírásos falrészeket tártak fel.
Visszafelé már poroszkálva haladt a kocsi. Az Uzon szomszédságában lév? folyó neve: Feketeügy.
A helybéli temet?ben Szindbád ismer?s fejfára akadt. Keresztje jobb szárnyát letörték.
A sír gazdájának gyerekei három kontinens országaiban élnek szétszóródva. Nem jókedvükben mentek világgá.
Fentebb Szentivánlaborfalva. Az út menti házak el?tt almával teli edények, rajtuk kis cédulán a gyümölcs ára, de a portékát nem vigyázza senki.
– Hát nem fél-e, hogy meglépnek fizetség nélkül? – kérdi Szindbád az id?s gazdát, belépve az udvarra.
– Nem nekem, neki van félnivalója ejsze. Ha azt teszi, ?t veri meg az Isten – mondja, s rálegyint. A tréfacsináló székely humora, mint a rosszul kezelt bor, megecetesedik a szájában.
Eresztvényben az út szélén Gábor Áron ágyúönt? sírja. Itt kaparták el sebtében a h?s szabadságharcos tetemét a muszka s a burkus bosszúja el?l. Ma már ilyen helységnév sem létezik, csak a névszótárban.
Farkaslakán Tamási Áron sírja fölött Kányádi versét idézte: „Kívánhat-e ember többet, / derékaljnak szül?földet / s két cserefa tömött árnyát szemfed?nek.”
Marosvásárhelyen János és Farkas fogadja Szindbádot a Bolyai Líceum el?tt. Szoboralakjuk megbékélt. A két koponya is jól megfér egymás mellett a Teleki Téka földszinti tárlójában. A semmib?l teremtett új világban s eme semmivé lett még újabban a paralellák egyetemes törvénye szerint ismét találkoztak a végtelen és véghetetlen magányban.
Szamosújváron a börtönudvar mögötti temet?ben sárga sz?r? lován Rózsa Sándor betyáros kedvvel vágtat a szabadító magasságba, miközben az örmények gazdag templomában Rubens képén Krisztus a mennybe megy.
A magyarpalatkai dombok a Holt-tenger mélyén, a Mez?ségben bizalmatlanul hátrálnak, akárcsak maradék magyarjai. Csak a tücskök hangolnak a hegyoldalban. Náci, az öreg cigány pereputtya Budapestre készül táncházi mulatságra.
A huzatos Szamos völgyén átúszik Szindbád fogata. Kalotaszegen, a fiatornyú templomok és válf?díszes menyecskék hazájában, Körösf?n Vasvári Pál bronzszobra int: vigyázz a betolakodóval. Móc fegyveresek gyilkolták le valahol a gyalui havasokban.
Álmodom? – riadt tulajdon kérdésére Szindbád. A határnál – de hát hol itt a határ? – egy hivatalból mogorva egyenruhás ébreszti a valóságra. Faggatja: – Elvámolnivaló? – Csak ennek az útnak minden szennyese – válaszolja hajósunk, aki még jól ismeri a mondást, miszerint kutyára nem vetnek hámot, gondolatról nem vesznek vámot.
Pesten már kipakolna, de a kutyát sem érdekli, milyen volt ez a maga „szponzorálta” Honfoglalási Emléktúra. Valamennyien a maguk köldökével vannak elfoglalva. Régen lemetszették már annak zsinórját Erdélyr?l. De hát minek is mondanám – morfondírozott Szindbád –, hiszen úgy vagyok én Erdéllyel – ahogy Kelemen Lajos mondaná –, mint az alsóruhámmal. Közelebb áll hozzám, mint a fels?, de hát ingben s gatyában mégsem megyek ki az utcára.
Hajósunk, aki bár megtapasztalta, milyen az élet érdes felülete, nem tudott napirendre térni a látottak felett. Csak a szeme fáradt el, vélte, s tudta, mert bizakodó volt, hogy aminek a fonákját látta, annak színe is van, s tavasz jöttével az emberek is reménytelibb arcukat mutatják majd. Nem, nem a naptári tavaszra gondolt, hanem a legbens?bb késztetések tavaszára, amely az akaratban rügyezik, levelezik. Ezzel a hittel ült vissza hintajába, s azzal a reménnyel, hogy újabb utazása során meglátja a világ eme szegletének mosolyát is. |
| |
