 | Vitafórum Új hozzászólás írása Elkerülendő, hogy gyáva senkiháziak más nevével visszaélve provokálják a fórum résztvevőit, minden hozzászóláshoz kiírásra kerül az elküldéskor használt gép címe. Így azonnal látható, ha valakinek a nevében a provokátor lázít! | Gergely | 2006.10.30. 19:36:19 | Válasz erre | | | | Nem tudom, mi igaz ebböl de azért bebiggyesztem :
Magyarország pénzügyi megszállása?
Olaj- és kamatárrobbantás titkos terv alapján? Csali-kölcsönökkel adósságcsapdába terelni a szocialista országokat. Soros segíteni akart, de Antallra nyomást gyakoroltak. Már tizenhatszor visszafizettük és még mindig tartozunk 42,5 milliárddal. Sok a nyugdíjas, sok a munkanélküli? Világbank: elég lenne csak 8 millió Magyar
Az alábbi cikket a Budai milliárdosok idén októberben megjelenô Világösszeesküvés? alcím? V. folytatásának fôhôsnôje írta. A regény szerint megbízást kapott egy, a Leleplezô számára javasolt cikk megírására. A regény szerint Nicole Freeman írása elkészül és mi megjelentetjük. Ha így van, miért ne tennénk meg ezt a valóságban is? A Tisztelt Olvasóra bízzuk, döntse el: fikció, kitaláció-e, vagy kôkemény valóság?
Az okokat a múltban kell keresni
Kezdjük azzal, hogy valami oka csak van annak, hogy a pénzünk egyre kevesebbet ér, az államnak igen jelentôs mind a belföldi, mind a külföldi adóssága. A legegyszer?bb a volt pártállami vezetôkre mutogatni. Nyakra-fôre vették fel a nyugati kölcsönöket és visszafizetni sohasem tudták, talán nem is akarták. Ha a 70-es években összesen mintegy négymilliárd dollárnyi kölcsönt vettek fel, akkor hogy a csudába lett mára több mint 40 milliárd a bruttó adósságunk? Csak ôk a hibásak, egyáltalán a magyar politikai és pénzügyi vezetôk a felelôsek? Nekik köszönhetjük ezt a sorscsapást, az üresebb magyar zsebeket és milliók elszegényedését? Az a gyanúm, hogy nem. A kártyát máshol keverték, s nekünk nem a jó lapokat osztották.
De nézzük azért a tényeket. Az okokat a múltban kell keresnünk. Miután független külföldi szakértônk ezt tanulmányában jól összefoglalta, jobb, ha szó szerint tôle idézzük.
1913-ban egy magánkézben lévô bankkartellnek, a Federal Reserve Systemnek (FED) sikerült megszerezni a maga számára az Egyesült Államokban a pénzkibocsátás és a kamatszabályozás felségjogait. Ez a nemzetközi pénzügyi oligarchia vezetô csoportja számára lehetôvé tette, hogy a pénzforgalom és a kamatszint manipulálásával ellenôrzése alá vonja a hatalmas ország termelô gazdaságát. A FED által kibocsátott tartozáselismerô nyilatkozat, a dollár eleinte részben aranyra beváltható bankjegy volt. Ám a nagyarányú fedezetlen pénzkibocsátás, a reálgazdaság hanyatlása, az infláció, a spekulációs pénzpiac kifejlôdése fokozatosan aláásta a világpénz és tartalékvaluta szerepét is betöltô dollár értékét. Ez vezetett oda, hogy Nixon elnök 1971. augusztus 15-én a dollár aranyra való beválthatóságának a megszüntetésére kényszerült. Ezzel a dollár 100 százalékosan fedezet nélküli papírpénzzé alakult.
Titkos terv és szövetség az olajárrobbantásra
Az aranyalap megszüntetése a dollár gyors elértéktelenedését eredményezte. Az elbizonytalanodott világpiac megnyugtatására London, New York és Washington pénzügyi stratégái elhatározták, hogy egyrészt megszilárdítják megingott vezetô pozíciójukat és ismét szilárdan kézbeveszik a pénzpiacot, másrészt egy globális méret? spekulációs manôverrel kárpótolják magukat a papírpénzzé vált dollár értékcsökkenésébôl származó hatalmas veszteségikért. A teendôk megbeszélésére 1973 májusában, a Wallenberg svéd milliárdos család birtokán, Saltsöbadenben került sor. Itt határozta el nagy titokban a pénzvilág és a világpolitika 84 vezetô személyisége, akiket 1954 óta Bilderberger-csoport néven ismert a közvélemény, hogy veszteségeik pótlására 400 százalékkal felemelik a kôolaj árát és az így nyert többletpénzt, a petrodollárokat visszaforgatják a saját bankjaikba. A konkrét terv az volt, hogy globális olajembargót, olajhiányt kell elôidézni, amely aztán lehetôvé teszi az olajárak jelentôs felemelését.
Az olajnak kell az arany helyébe lépnie. Ügyesen kifundálták. Tudták, hogy 1945 óta az amerikai olajtársaságok tartják kézben az olaj-világpiacot, így a fogyasztók kénytelenek lesznek dollárban fizetni. Ebbôl a ténybôl nem volt nehéz kiszámítani, hogy az emelkedô olajár növelni fogja a gyengélkedô dollár iránti keresletet, ez csökkenti a rá nehezedô nyomást és megszilárdítja árfolyamát. Logikus, hogy ez azoknak a helyzetét szilárdítja meg, akik a dollár kibocsátás monopóliumát a kezükben tartják.
Emlékeznek Henry Kissingerre? Ô is ott volt Saltsöbadenben. Sokan talán még arra is emlékeznek, hogy milyen eszeveszetten sokat utazgatott. Nos ô, mint az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója kapta azt a feladatot, hogy a Saltsöbadenben kitalált olajembergót az arabok nyalkába varrja. El kellett terelni a Bilderberg-csoport titkos tervérôl a figyelmet, és legkézenfekvôbbnek az látszott, hogy a világ közvéleménye elôtt az olajtermelô sejkeket tegyék felelôssé. A �gonosz� olajsejkek azonban alig jelentettek többet, mint egy gondosan vezetett számlát valamelyik nyugati banknál. Személyüket a Bilderberger-csoport és hálózatai által irányított tömegtájékoztatás azért tolta elôtérbe, hogy az események valódi irányítói a �kapzsi� olajsejkek mögé rejtôzhessenek. A világért sem nevezném azonban világ elleni összeesküvésnek a saltsöbadeni tervet, hiszen pénzügyi szempontból nem volt más, mint egy zseniális monumentális spekuláció. Csakhogy a nagy üzletekre mindig az a jellemzô, hogy egy sz?k csoport dögre keresi magát, míg mások tönkremennek, vagy nagyon sokat veszítenek. Le a kalappal a Bilderberg-csoport agytrösztje elôtt. Csillagos ötös � mondanám, ha a magyarok is részesedtek volna belôle. Csakhogy bennünket is keményen megszívattak, de errôl majd késôbb.
Nézzük, mi is történt a saltsöbadeni találkozó után. 1973. október 16-án az olajexportáló országok szervezete, az OPEC elôször 70 százalékkal, majd 1974 januárjától még jelentôsebben felemelte az olaj hordónkénti árát. Ekkor már az olajár valóban 400 százalékkal volt magasabb, mint az olajembargó elôtt. Mindez igen sok nehézséget okozott a vezetô ipari országok gazdaságának és lakosságának, de 1975-re lassan kiheverték az olajsokkot. A legkeményebben azonban a fejlôdônek nevezett szegény országokat sújtotta. Ahogy ôket nevezték, a harmadik világot teljesen felkészületlenül érte az olaj 400 százalékos áremelkedése, amely szinte minden energiaigényes árut megdrágított. Addig a legtöbb fejlôdô államnak a kereskedelmi mérlege pozitív volt, az olajárrobbantás után viszont egycsapásra negatívvá vált. Hatalmas veszteség érte ôket: 1974-ben 26, 1976-ban pedig már 42 milliárd dollárra növekedett a kereskedelmi deficitjük. Mi, magyarok akkor még a hazai és a szovjet �testvér� olcsó olaját fogyasztottuk, de divatba jött egy szó: begy?r?zik. És begy?r?zött hozzánk is a világpiaci ár. Mielôtt kifejteném abbéli gyanúmat, hogy valakik már akkor megtervezték, hogy tönkretegyenek bennünket, visszatérnék mégegyszer a Bilderberg-csoport zseniális tervére. Az olaj hatalomátvételét veszélyeztette egy akkoriban feltörekvô versenytárs, a nukleáris energia, amely olcsóbbnak és perspektivikusabbnak ígérkezett.
�Még virágjában letörni az atomrózsát�
Képzeljük azt, hogy mi is ott vagyunk Saltsöbadenben! Hallhatnánk, mirôl beszélget a 84 fontos személyiség. Egyszercsak feláll az egyik és azt javasolja: �Tegyük tönkre a dráguló olaj egyre olcsóbb versenytársát, az atomenergiát. Akadályozzuk meg, hogy azt választhassák. Járassuk le az atomenergiát, bizonyítsuk be, hogy veszélyes, káros az emberi környezetre.� Nyilván nem így történt, legalábbis szó szerint nem így, de az eredménye az lett, hogy eldöntötték: a különféle zöld-, s ökomozgalmak beindításával és manipulálásával kiiktatják a legveszélyesebb versenytársat, az olcsó nukleáris energiát. Akár jelmondatuk is lehetett volna: �Még virágjában letörni az atomrózsát.� Az ökomozgalom irányítását a saltsöbadeni tanácskozás egyik résztvevôje, Robert Anderson, az Atlantic Richfield fônöke vette kézbe. Anderson vállalata és alapítványa sok millió dollárral finanszírozta azokat a szervezeteket, amelyek célja az atomenergia lejáratása és kikapcsolása volt. A színfalak mögötti háttérbôl irányított akciójuk rendkívül sikeres lett, az atomenergia ma már sok helyen szinte mumus, amellyel riogatni lehet. No persze Csernobil is rátett egy lapáttal. Mindenesetre a több milliárdos befektetéssel alaposan elôkészített és beindított német nukleáris energiaprogram is ennek az ökomanipulációnak esett áldozatul.
A Bilderberger-csoport ezzel azt is elérte, hogy fékezni tudta a fejlôdô országok felzárkózását. Tudták, hogy az energiafelhasználás bôvítése nélkül nincs gazdasági növekedés, így az atomenergia leállítása, megtorpedózása egyben a gazdasági növekedés végét is jelentette a harmadik világ olajszegény országai számára. Az angol-amerikai bankrendszerbe visszaáramoltatott petrodollár-milliárdok fölöslegeibôl eleinte bôkez?en kölcsönöztek nekik, ám a fizetôképességük hamar megingott, s mire észrevették, már bekerültek az adósságcsapdába. Azután pedig a Bilderberger-csoport �petrodollár-visszaforgatási� stratégiája pontosan megszabta, hogy azután már csak fizetési mérlegük hiányának az áthidalására kaphatnak hiteleket, de infrastruktúrájuk fejlesztésére, ipari és termelô beruházásokra nem.
A saltsöbadeni titkos terv elérte célját: a Bilderberger-stratégák által kigondolt új valutarendszerrel sikerült a fedezetlen papírpénzzé vált dollár értékzuhanását az 1970-es évek közepére megállítaniuk és a hiányzó aranyfedezetet olajfedezettel pótolniuk. A programban részt vevô bankok hihetetlen óriásokká nôttek, a velük szoros szövetségben lévô olajmultik pedig olyan vállalatbirodalmakká, amelyeknek pénzügyi és gazdasági hatalma egyes államokét is túlszárnyalta.
A nagy mennyiség? petrodollár-milliárdokból jutott a kelet-európai országoknak is. Lengyelország, Magyarország, Románia, Bulgária, az NDK és Jugoszlávia vett fel nagyobb hiteleket. A Varsói Szerzôdés országainak eladósodása 1982-re elérte a 126 milliárd dollárt, amely (tekintettel ezen országok sz?kös keményvaluta-bevételeire) igen tetemes tartozást jelentett. A Varsói Szerzôdés országai azért is többletkockázatot jelentettek, mert nem voltak integrálva a nyugati pénzvilág intézményrendszerébe, elsôsorban a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba. Tôlük nem lehetett olyan brutális módszerekkel behajtani az adósságot, mint Mexikótól vagy Braziliától. A Varsói Szerzôdés ekkor még olyan egyenrangú katonai szervezetet jelentett, amely éppen azon országok ellen irányult, amelyekben a kölcsönzô bankok m?ködtek. A kelet-európai országok elsôsorban fejlett nyugati technológia, gépek és áruk vásárlására vettek fel kölcsönöket és nem olajimportjuk fedezésére, mint a latin-amerikai országok. A hitelezô pénzoligarchia azonban megnyugtatta magát azzal, hogy elsôsorban kormányok vettek fel hiteleket, amelyek mögött ott áll szavatosként Moszkva, a maga hatalmas arany-és olajtartalékaival. Ezen túlmenôen saját kormányaik is garantálták a magánbankok Kelet-Európának nyújtott hiteleket. Az ember már-már megbocsátaná a saltsöbadeni petrobombát, hiszen mindenhová, így hozzánk is csurgattak belôle. A kölcsön és a kamatai kedvezônek t?ntek. Valakik valahol azonban akkor már jót mosolyogtak rajtunk: �Bekapták a horgot a halacskák, de hadd ficánkoljanak még egy kicsit, ráérünk megfogni ôket.� Ha hinnék az összeesküvés-elméletnek, azt mondanám: a Hálózat valamelyik, a jövôt tervezô titkos boszorkánykonyháján már a Magyarország-fazék alatt is begyújtottak � igaz, még csak takaréklángon.
A kamatlábrobbantás és Kelet-Európa
Térjünk át a következô fordulóra! Nézzük ismét csak a tényeket. A Kelet-Európának folyósított petrodollár-hitelek a többihez hasonlóan a mindenkori londoni bankközi kamatlábhoz, a LIBOR-hoz voltak kötve. Ez a kamatláb elsôsorban a nagy bankokat irányító pénzemberek � személyes érdekeiknek megfelelô � döntéseihez igazodott és erôsen ingadozott. Ez azonban nem volt elviselhetetlen mérték? az adósok számára.
Magyarország is úgy hihette, a 7 százalék körüli kamatra felvett kölcsönöket könynyen visszafizetheti majd. Összesen mintegy 4 milliárd dollárt kért és kapott � bôkez?en. Sejtelmünk sem volt róla, hogy mint más országok, mi is belesétáltunk az adósságcsapdába. Akkor még senki sem sejthette, ahogy 1973-ban kiagyalták az olajárrobantást, 1979-ben ugyanúgy kifundálták a folytatást, a kamatárrobbantást is.
1979 júniusában a Londoni Cityben tömörülô financoligarchia stratégiai tervével elôször Margaret Thatcher brit miniszterelnök robbantott. Állítólag az infláció megszüntetése végett hozzájárult, hogy az angol fontban nyújtott hitelekért fizetendô kamatokat háromszorosára, 20 százalék fölé emeljék. Ezt a másik pénzügyi nagyhatalom, az USA sem nézhette tétlenül, négy hónappal késôbb, októberben a pénzemberek tulajdonában lévô FED-kartell elnöke, Paul Volcker is hasonlóan nagyarányú kamatlábemelést hajtott végre. A kamatlábrobbantás eredményeként a dollárhitelek után fizetett kamatok mértéke 7-rôl 21 százalékra emelkedett. Az adósok, köztük a kelet-európai államok számára ez az egyoldalúan, önkényesen végrehajtott kamatlábemelés azt jelentette, hogy adósságszolgálati terheik egyik napról a másikra a háromszorosára emelkedtek. Hogy egy egyszer? olvasó is megértse: képzelje el, hogy az egyik nap vásárol egy h?tôszekrényt 50 ezer forint áruvásárlási hitellel, s a következô nap közli a bankja, hogy 50-et kapott ugyan, de azt 150 ezernek kell tekinteni és havi tízezer helyett 30 ezret kell törlesztenie. Felháborító, ugye? Magyarország adóssága, a �jelentéktelen� 4 milliárd dollár is beszorzásra került hárommal és mindjárt 12 milliárd fölé ugrott. Újabb egyoldalú diktátum. Saltsöbaden után 400 százalékos drágítás, az 1979-es második fordulóban pedig további 300 százalék. Ez 1980 elején pánikot váltott ki Kelet-Európában, mivel a megnövekedett adósságszolgálathoz szükséges devizabevételek egyik országban sem álltak rendelkezésre. A kamatárrobbantás következménye lett a Szolidaritás mozgalom kibontakozása és ellenállása, valamint a rendkívüli állapot bevezetése volt Lengyelországban 1981 decemberében.
Magyarország pénzügyi megszállása
A pénzügyi oligarchia egyoldalú kamatemelése miatt elviselhetetlen mérték?vé vált eladósodás további következményekhez is vezetett Kelet-Európában. Eljött az ideje egy harmadik szakasznak, amelynek a lényege csak egy lehetett: olyan mérték?re növelni a kelet-európai országok adósságát, hogy az már visszafizethetetlen legyen, ez a hatalmas teher most már a politikai rendszerek hatalmát is ássa alá. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha kijelentem: ahogy a gorbacsovi enyhülést is megtervezték okos agyak, s ahogy Gorbacsovot kiválasztották, ugyanúgy az akkor még szilárdnak hitt szocialista tábor szétrepesztését, országonkénti belsô erjesztését, a pártállami rend aláaknázását is ügyesen kifundálták. Ha tényleg így történt, csak egyet mondhatok: hála Istennek! De más a pénz, a pénzügyi rabság elôkészítése és megint más a szabadság, az, ahogy egy szuverén államiság megteremtéséhez hozzásegítettek bennünket.
Folytassuk történetünket hazánk adósságba hajszolásának kevéske szakirodalmával! 1994 márciusában a CIA egyik korábbi munkatársa a következôket nyilatkozta �A puha diktatúrától a kemény demokráciáig� cím? kötet egyik szerkesztôjének: A Brzezinski-doktrínából logikusan következett a nagyarányú kölcsönnyújtás Magyarországnak. �Kedvet kellett csinálni a hitelfelvételekhez.�... Nem volt nehéz látni, hogy Magyarország leggyengébb pontja a gazdaság és az eladósodás. Erre csak rá kellett dolgozni... A taktikai cél szerint Magyarországot olyan helyzetbe kellett hozni, hogy az óriási hitelek hatására gazdaságilag összeroppanjon.� Arra válaszolva, hogy az adott hitelek folyósítását a CIA is elôsegítette-e, ezt mondta az egykori CIA-illetékes: �Minden eszközzel, és amint a tények mutatják, nem is eredménytelenül. Ez a doktrína része volt. Mert azt senki nem gondolhatta komolyan, hogy a nyugati banktôke éppen a legnagyobb ellenségei közé tartozókat pénzeli azért, hogy megerôsödjenek.� Más szóval nem Magyarország megsegítését, hanem leigázását, gazdasági és pénzügyi függôségbe taszítását, gazdasági életének dezorganizálását szolgálta a nagyarányú � gyakran kérés nélkül felkínált � nyugati hitelnyújtás. Legalábbis ez volt a helyzet az 1970-es évek végén és a 80-as évek elején.
A szándékos eladósítás és az azt követô nagyarányú kamatemelés egyik fontos célja többek között Magyarország átvezetése volt a szuronyokon nyugvó keleti függésbôl az eladósításra és kamatfizetésre alapozott nyugati függésbe. Az átvezetés legkézenfekvôbb módja az adósságcsapdába terelés volt. Ehhez persze szükség volt nemcsak az akkori pártvezetés hozzájárulására, hanem a különbözô reformbizottságok támogatására is, amelyek szintén a párt égisze alatt m?ködtek, s amelynek vezetôi között már ott voltak a neoliberális-monetáris dogma meggyôzôdéses hívei � mint például Surányi György, az MNB mostani elnöke és Tardos Márton. Ennek a most már Soros György által is veszélyes téveszmének minôsített neoliberális dogmának a lelkiismeretlen erôltetése következtében került az ország olyan gazdasági és társadalmi mélypontra, amely példa nélkül áll egész újkori történelmünkben � írja dr. Drábik János.
Kikerülhettünk volna az adósságcsapdából
Tanácsadónk szerint volt egy idôszak, amikor kikerülhettünk volna az adósságcsapdából. A 90-es évek elején a magyar kormány- és pénzügyi vezetés bátrabb, keményebb fellépéssel adósság-elengedési tárgyalásokat kezdeményezhetett volna. Nem kellett volna többet kérniük, mint az olcsó petrodollár-milliárdok 1979-ben jogtalanul háromszorosára feltornázott kamatait visszaindexálni a normál szintre, s annak figyelembe vételével kiszámítani a tényleges adósságot.
De mi történt a valóságban? Ki szúrta el ezt a lehetôséget? Ma már ismeretesek azok a tények, hogy a rendszerváltás idôszakában több nemzetközi bank és pénzintézet is leírta a Magyarországnak nyújtott kölcsöneit. De amikor látták, hogy az ország kormányzata és pénzügyi vezetése még a pénzügyi összeomlás közvetlen veszélyének idôszakában is rendületlenül teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, a magyar lakosság pedig végtelen türelemmel, szinte minden ellenállás nélkül elviseli életkörülményeinek nagyarányú romlását, adósság-elengedési terveiket félretették. Csak épp azt nem mondták: ezek bolondok, ha annyira fizetni akarnak, hát fizessenek keményen.
Soros György azt állítja, hogy a néhai Antall József miniszterelnök lelkén szárad, amiért Magyarország külföldi adósságát nem sikerült rendezni. A következôket nyilatkozta errôl Soros: �Az elsô szabad választás elôkészületei szakaszában volt egy történelmi pillanat, amikor a külföldi hitelezôk készek lettek volna bizonyos ésszer? engedményre, könnyítésre. Ezt a soha vissza nem térô lehetôséget azonban elszalasztották.� Soros ,,A globális kapitalizmus válsága" cím?, legutóbbi könyvében megerôsítette a fentieket: ,,Magyarországon például az elsô demokratikus választások ragyogó alkalmat teremtettek volna arra, hogy a múltban felvett adósságokat és az új kormány által felvállalt kötelezettségeket elkülönítsék egymástól. Én támogattam volna ezt a tervet, ám Antall József, a késôbbi miniszterelnök ellenezte, nem volt hajlandó ujjat húzni Németországgal, Magyarország legnagyobb hitelezôjével." Antall József a Parlamentben válaszolt Soros György nyilatkozatára: �A vád nem igaz. Soros György javaslatát sem a kiszemelt bankok, sem az SZDSZ nem támogatta, ezért bukott meg az általa említett lehetôség.� Egyik vezetô újságíró-munkatársunk ennél súlyosabb vádakkal is illeti a megboldogult miniszterelnököt. Szerinte Soros György annyira jót akart Magyarországnak, hogy legalább nyolcszor próbált kihallgatást kérni Antall Józseftôl, aki nem fogadta. Emlékszik egy mondatára: �Nehogy már egy .......-tól fogadjunk el tanácsot és segítséget!�
Az adósságelengedés vélt, vagy valódi lehetôségérôl szólva érdemes Csoóri Sándor 1994-ben megjelent esszéjére is utalni, amelyben leírja találkozását az MDF Bem-rakparti székházában Antall Józseffel, akit akkor már megválasztottak, de még nem neveztek ki miniszterelnöknek. Antall halottsápadtan mondta el Csoóri Sándornak, hogy most jön egy tárgyalásról, ahol néhány nemzetközi bankár közölte vele, hogy valamennyi Magyarországon befektetett pénzét kivonja az országból, ha a feltételeiket nem teljesíti. Ezután már nem volt szó az államosított tulajdonnak az eredeti tulajdonosok részére történô visszaadásáról, a reprivatizációról, hanem csak privatizációról, amelyrôl ma már tudjuk, hogy a közvagyon mélyen áron aluli kiárusítását jelentette. Az adósságkönnyítés elérése helyébe pedig az adósságszolgálat minden áron történô teljesítése lépett.
Számomra az elôbbi néhány részlet azt jelenti, hogy a gazdasági létünket meghatározó alapvetô kérdésekben nem mi magyarok döntöttünk, dönthettünk, hanem mások és máshol. Hogy azok az Antall Józsefet megszorongató nemzetközi bankárok a Hálózat világuralmi szervezeteihez tartoztak-e, vagy nem, sohasem fogjuk megtudni, mint ahogy azt sem, kik voltak a hazai legfôbb kiszolgálóik.
Az eredmény: Magyarország külföldi össztartozása � a hivatalos statisztikai adatok szerint � 1999 elején 42,5 milliárd dollár. A nettó külföldi tartozás pedig 27 milliárd 974 millió dollár. (10) Ezt az adósságot ,,kinôni� nem lehet. Az eladósodás folyamatosan nôtt a rendszerváltás óta, ezen az sem változtatott, hogy a privatizációból befolyt többmilliárd dollárt az MNB csaknem kizárólag a külföldi adósság törlesztésére fordította. Ez a tényállás azt mutatja, hogy a külföldi adósság vonatkozásában elkerülhetetlen új lapot nyitni. Magyarország az 1973-tól 1980-ig terjedô idôszakban felvett mintegy 4 milliárd dollár hitelt már több mint 16-szorosan megfizette adósságszolgálat, azaz kamatok formájában. Vagyis az eredetileg felvett 4 milliárd dollárra eddig mintegy 64 milliárd dollárt fizettünk kamat formájában, mégis maradt még 42,5 milliárd dollár bruttó és 28 milliárd dollár nettó külföldi tartozás. (Az adósságszolgálati terhek szempontjából a bruttó adósság a lényeges, mivel ez után az összeg után kell fizetni a kamatokat.)
A forgatókönyv, amit követnünk kell � titkosították
A legegyszer?bb az lenne, ha eszmefuttatásomat azzal zárnám: no comment. De ahogy a Tisztelt Olvasó is elgondolkodik az egészen, én is ezt teszem. Sok választási lehetôségünk nincs. Ezt a nagy adósságot minden bizonnyal sohasem fogjuk visszafizetni, s talán a hitelt nyújtó országok bankjai sem akarják, hogy ezt tegyük. Nekik is jobb, ha egy megbízható, eminens ország az idôk végezetéig utalgatja nekik kamatként a biztos dollármilliárdokat. Hm. Eszerint tartozni jó, az adósságot vissza nem fizetni még jobb � ebben nyilván mindkét fél bölcsen egyetért. No persze a hitelezôink (a háttérben talán épp a Hálózat) azért óvják az aranytojást tojó magyar tyúkot, mert nekik is fontos a NATO- és az EU-tagság � egy, az ô képükre formálódó új Magyarország. Valakik valahol már megtervezték a jövôt: Egyszer egyek lehettek majd közülünk, messze elhúzhattok a szomszédaitoktól. Fejlôdhettek, ha globalizálódtok, s mindent ugyanúgy csináltok, ahogy mi. Néhány százaléknyi polgár még gazdagodhat is.
És a többi? Hát igen, ez probléma. Sok a nyugdíjas, sok a munkanélküli. Ôket nem sok jóval kecsegtetik. A szociális ny?gre, nyavalyákra jótevônk, a pénzügyi világhatalom fantomjai nem szeretnek terveket kidolgozni. Ôk egészen másban gondolkodnak. Például olyasmikben, amit 1997 májusában az interneten is olvashattunk: ,,Elképzelésünk szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak kellene élni � mondták a Világbank elôadói egy zártkör? tanácskozáson a Soros-egyetemen. � Ebbôl kétmillió ún. narrow minded (csôlátó) szakember legyen, a többi hatmilliónak pedig a hátteret kellene biztosítania.� Úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a kivándorlásra. A Demokrata szerint a világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették, véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell csökkenteni a reform utáni állapot felére. Ezt követôen � közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott üzletember � egy 30 fôs, még zártabb kör? tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévô pénzügyi és kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a továbbiakban követniük kell. Az utasításokat tartalmazó írásos anyagot 30 évre titkosították.
Nicole Freeman |
| |
