Készült a Magyar Jogász Egylet nemzetközi jogi szakosztálya által a trianoni békeszerződés revíziójának jogi kérdéseiről rendezett előadássorozat keretében 1933. évi március hó 4-én tartott előadás anyagának felhasználásával.

Bevezetés
Egy gyorsírással készült revíziós jogforrás
A trianoni béketárgyalások anyaga
     Benes és a cseh határ
     A bánáti határ
     Az erdélyi határ
     A Magyarország és Ausztria közötti határ
A magyarországi vörösuralom és az oláh megszállás
A felelőtlenség és erkölcstelenség "magasiskolája"
A megtévesztésen alapuló nemzetközi törvényhozás

     Az oly sokszor aposztrofált úgynevezett háborús felelősség kérdésén kívül revíziós mozgalmunk még egy felelősséget ismer: a békekötés felelősségét. Nézetem szerint most, amikor az úgynevezett trianoni békeszerződés revíziójának anyagi és alaki jogi lehetőségeit boncolgatjuk, erre a békekötési felelősségre kell a nagyobb figyelmet fordítanunk. Különösen azért, mert ez minden bajnak a kútforrása; azért nincs "securité" és "désarmement", mert a "responsibility" még mindig nem ébredt fel tizennégy esztendős álmából, hogy a viszonyok egészségesebb és emberségesebb újjárendezésével a békés fejlődés útjait egyengesse.
     Hogy ezelőtt tizennégy esztendővel a Párizs környéki békediktátorok és így elsősorban a trianoni békeparancs létrejötte körül kik, hogyan és mily eredménnyel működtek közre a világ közvéleményének megtévesztésére, azt az ország megcsonkítottsága eléggé bizonyítja. Valamennyien tudjuk, hogy a nagy nyilvánosság előtt mily érvekkel és ellenérvekkel operált a külföldi propaganda. Azt azonban, hogy a párizsi külügyminisztérium híres óratermében hónapokon át folyó előkészítő béketárgyalások során az egyes delegátusok, előadók és szakértők felszólalásai pontosan hogyan hangzottak el, azt csak néhány esztendő óta tudjuk, mióta egy kitűnő amerikai diplomatának, David Hunter Millernek, a washingtoni külügyi hivatal osztályfőnökének "My Diary at the Conference of Paris" címen, az előkészítő tárgyalások anyagát gyorsírási feljegyzések alapján, minuciózus pontossággal megörökítő 22 kötetes hatalmas munkája megjelent.
     Sajnos, ez a hatalmas publikáció mindössze negyven sorozatban jelent meg, s ezt a negyven sorozatot a "Carnegie Endowment" legnagyobbrészt az amerikai egyetemek, tudományos intézetek és könyvtárak között osztotta szét. Magam is az amerikai Harvard Egyetem könyvtárában tanulmányoztam át, - több hónapig tartó munkám eredményeképpen - a bennünket legközelebbről érdeklő magyar vonatkozású fejezeteket. [E magyar vonatkozású fejezeteket a Magyar Szemle folyóirat 1930. évi március és április havi számaiban - Magyarországon elsőnek - folytatólagosan közöltem.] Európába eddig, sajnos, mindössze négy sorozat került át; egy van a párizsi Carnegie-i intézet könyvtárában, egy a Nemzetek Szövetsége genfi könyvtárában, egy további sorozat a berlini egyetem könyvtárában, végül a negyedik sorozat pedig a hágai békepalota könyvtárában. E munka Magyarország részére való megszerzése érdekében - még három esztendővel ezelőtt - messzemenő akciót indítottam, amelynek eredményeképpen most már remélhetőleg mielőbb abba a helyzetbe kerülünk, hogy "Carnegie Endowment" eleget tesz a magyar kormány kérésének és rendelkezésünkre bocsát egy teljes sorozatot. Az a megértés, amellyel e "revíziós jogforrás" megszerzésének ügyét a magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszter úr felkarolta, remélni engedi, hogy e számunkra oly fontos memoárt a magyar vonatkozások szempontjából mielőbb részletesen feldolgozhatjuk, és magyar nyelvre lefordítva mind szélesebb körben kiadásra bocsáthatjuk.

     Revíziós jogforrásnak neveztem e munkát. Hogy a mi szempontunkból tényleg az, arra nézve e nagy mű szerzője és tárgyának hitelessége nyújtják a legfőbb biztosítékot. A világháború utáni memoárok és államférfiúi visszaemlékezések rengetegéből mint egy valóságos oázis emelkedik ki ez az amerikai emlékirat, amely külső és belső értékeinél fogva egyaránt fordulópontot jelent a Párizs környéki békeszerződések létrejöttével foglalkozó irodalomban. [A mű teljes címe: David Hunter Miller: "My Diary at the Conference of Paris with Documents". I-XXII. kötet, szerző kiadása, 1929. Szerzője mindössze 40 sorozatban nyomattatta ki ezt a kötetenként körülbelül 500 oldalas, összesen tehát több mint 10.000 oldal terjedelmű, negyedrét formájú, díszes kötésben megjelent, nekünk magyaroknak oly felbecsülhetetlen értékű forrásmunkát.]
     Amikor Wilson Európára és saját magára nézve is oly végzetes útjára elindult, az amerikai "Expert Committee" tagjai között Mr. David Hunter Miller is átérkezett Európába, és 1918. november 19-től kezdve európai tartózkodása eseményeiről szinte percnyi pontossággal, gyorsírói feljegyzések alapján készült naplót vezetett. Mr. David Hunter Miller ez idő tájt már több mint egy éve a washingtoni külügyminisztériumnak úgynevezett rendkívüli megbízottja volt, akihez Robert Lansing, Wilson külügyi államtitkárja még 1917. június 9-én a következő kinevezési dekrétumot intézte:

     Uram, Önt a külügyi hivatal rendkívüli megbízottjává (Special Assistant) kinevezem, s ezért ellenszolgáltatásul az Ön részére havi egy dollár tiszteletdíjat állapítok meg. Ez a megbízatás a külügyi államtitkár diszkrecionális döntése alapján mindenkor módosítható vagy visszavonható. Amidőn felkérem, hogy az ide mellékelt eskümintát töltse ki, vagyok az Ön alázatos szolgája, Robert Lansing s. k.
     U. i. Csak az óceáni utazást és az egyéb hivatalos utazást fizeti az állam.

     Ettől fogva Mr. Hunter Miller a Párizs környéki békeszerződések és előkészítő konferenciák ismert alakja volt. Mint vagyonilag teljesen független ember, aki, mint látható, hivatalos megbízatásáért is mindössze havi egy dollár szimbolikus fizetésben részesült, az amerikai küldöttség hivatalos apparátusának felhasználásával reggeltől estig tartó sokoldalú munkát végzett. Figyelme csaknem mindenre kiterjedt. Amikor elhatározta, hogy költséget és fáradtságot nem kímélve, percnyi pontossággal, gyorsírói jegyzetek alapján összegyűjti és kiadja a világháborút befejező béketárgyalások, bizottsági és albizottsági ülések lefolyásának hiteles anyagát, egyúttal azt is elhatározta, hogy a Nemzetek Szövetsége Egyességokmánya létrejöttének történetét is megírja. Ez a nemzetközi jogi szempontból is igen értékes tudományos munka ezelőtt néhány évvel szintén megjelent és az egész világszakirodalomban nagy feltűnést keltett. [David Hunter Miller: "The Drafting of the Covenant". Putman's N. Y. London. Knickerbocker Press. 1928.]
     A mindenre kiterjedő, igazi amerikai lendülettel véghezvitt sokoldalú munkássága azonban a 22 kötetes diáriumban érte el a tetőpontját. Az első kötet legnagyobbrészt szervezeti ügyekre vonatkozó feljegyzései közül említést érdemel a 296., illetve 376. oldalon található feljegyzés, amely az "új államok létesítésével foglalkozó albizottság" munkáját ismerteti. A magyar probléma itt jut először szóhoz. Itt találkozunk először egy Magyarország és Csehszlovákia közötti "néprajzi" térképpel, amelyen a tervezett határ, tekintettel a "Hinterland" szén- és vastelepeire, Pozsonytól és a Duna nyugat-keleti folyásától északra mintegy 15 kilométerre szemlélhető. Ehelyütt azonban még hiányzik egy bennünket közelebbről érdeklő kommentár. A 379. oldaltól kezdve tudjuk meg, hogy ki mindenki volt tagja a békekonferenciát előkészítő 14 albizottságnak, és hogy kik voltak a jogi kérdések és technikai kérdések amerikai szakértői. Közöttük foglalt helyet két ismert professzor is: Shotwel, aki a történeti kérdéseket és Seymour, aki az Osztrák-Magyar Monarchia problémáit "analizálta".
     A második kötet 414. oldalán Hunter Miller nem kis malíciával közreadja a New York Times kábelhíre alapján annak a 25 évre kötött újabb katonai szövetségi egyezménynek a szövegét, amelyet II. Vilmos német császár és az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója 1918. május 31-én perfektuáltak egymás között. A harmadik kötet csaknem kizárólag a Nemzetek Szövetsége Egyességokmánya különböző terveivel foglalkozik, és a legnagyobb precizitással, hasábosan szembeállítva közli az egyes javaslatokat. A negyedik kötet 244. oldalán ismét bennünket közelebbről érdeklő nyomra akadunk. Egy dél-magyarországi térkép az egész Bácska területét, még mint magyarországi birtokállományt tünteti fel. A 304. oldalon a békekonferencia előkészítő munkálatainak szakszerűségéhez és lelkiismeretességéhez stílszerűen simuló jeles adalékkal találkozunk. Lord Robert Cecilnek egy Hunter Millerhez írt levél-facsimiléje tárul szemünk elé, amelyben olvashatatlan firkálásával, egy félig tépett, gyűrött papíron, a magyar határra vonatkozó bizonyos korrekciók ügyéről tesz említést Millernek. A 338. oldalon egy hasonló számolócédulaszerű firkálással találkozunk, amely nem egyéb, mint egy hevenyészett ceruzarajz Torontál, Temes és Brassó vármegyék hovatartozandóságáról.
     Az ötödik kötet főleg a német békeszerződés előkészítő munkálataival foglalkozik, és bár ezek a részletek bennünket közelebbről nem érdekelnek, talán mégis tanulságos röviden kitérni erre a 307. számú dokumentumra is. Ismét egy térkép van előttünk, amely Belgium, Hollandia és Németország egymással érintkező északi területeit illusztrálja, mégpedig olymódon, hogy Belgium kelet-fríziai határkiigazításképpen leadja északi területének meglehetős tekintélyes részét Hollandiának, amely ezért már évtizedek óta, nagy kitartással szívós küzdelmet vívott. Ezzel szemben természetesen Belgiumnak is kárpótlást kell adni, s mint a dokumentumból kitűnik, mindezt - magától értetődőleg - csakis Németország terhére lehet elszámolni. Mint a térkép is mutatja, az albizottság szakértői egy szép darabot odaítéltek a papiroson Németország területéből Belgiumnak. Úgy látszik, ennek a könnyelmű elgondolásnak volt azután némileg kézzelfogható következménye, az Eupen-Malmedy területek átcsatolása. Mindenesetre jellemző, hogy a delegátusok ceruzájukkal mily szemrebbenés nélkül firkálgattak a papiroson anélkül, hogy tisztában lettek volna a helyszíni viszonyokkal, a földrajzi alakulásokkal, az érdekelt területek lakosságának néprajzi és gazdasági problémáival.
     A hatodik kötet folytatólag a versaillesi békeszerződés előkészítő munkálatainak diáriuma. Itt találkozunk ismételten az amerikai külügyminisztérium egyik fontos memorandumával, amely már a második kötet 78. oldalán is előfordult egyszer. Ez egyik részlete miatt bennünket is közelről érdekel. Alig pár soros kablogramm ez a jegyzék, amelyet 1918. október 29-én küldött Lansing az érdekelt nagyhatalmaknak. Magyarországra vonatkozólag itt többek között a következőket találjuk: "Most független és igen demokratikus ország, de még mindig oly magyarok kormányozzúk, akik meg akarják akadályozni nemzetiségeik területi különválását. Az Egyesült Államok kormánya azonban a legszigorúbb nemzeti egység és függetleneség talaján áll, ezt az elvét természetesen a nemzeti kisebbségek védelmével, az Adriai- és a Fekete-tengerhez való szabad út biztosításával és egy délkelet-európai államszövetség előmozdításával óhajtja szolgálni."
     A hetedik kötet körülbelül 250 oldalon keresztül a Trieszt-fiumei határkérdés ismert nehézségeivel foglalkozik. A nyolcadik kötet Fiume közjogi helyzetére vonatkozólag tartalmaz eddig még nem eléggé ismertetett javaslatokat. Hunter Miller feljegyzése - egy helyütt - így szól: "Fiume olasz szuverenitás alá kerül. Mindazonáltal a Nemzetek Szövetségének közigazgatási kerülete lesz, amelynek élén egy háromtagú tanács viszi majd az ügyeket. Ennek a tanácsnak egy olasz, egy szerb és egy amerikai lennének a tagjai." A kilencedik kötet cionista memorandumokról számol be. Az egyiket a Kelet- és Közép-Európában élő 9 milliónyi zsidóság nevében nyújtotta be a cionista érdekeltség, míg a másikat a "Comite des Délégations Juives" terjesztette a békekonferencia elé. Ezek a memorandumok, mint tudjuk, végül is azt eredményezték, hogy a zsidóságot, mint kisebbséget elismerték és így védelmüket a külön kisebbségi szerződések is biztosították. A 364. oldalon találkozunk Brockdorff-Rantzau és Clemenceau példátlanul éles és az újabb kori diplomáciai levelezések terén szinte egyedülállóan kíméletlen levélváltásával, mely Németországnak genfi tagságát, illetve Ausztriának az "Anschluss" esetén a német Reichsratban való képviseletét érinti. A tizedik kötet görög területi igényekkel, lengyelországi és ukrajnai problémákkal foglalkozik. Míg a tizenegyedik és tizenkettedik kötetek a kikötők, víziutak és vasúti közlekedés főbizottságának, mennyiség tekintetében valóban impozáns méretű munkáját ismertetik több mint 1000 oldalon.

     Babonás véletlen, hogy éppen a tizenharmadik kötet közli a trianoni béke kisebbségi szerződéseinek előkészítéséről szóló adalékokat. Itt tárulnak szemünk elé az összes albizottsági jegyzőkönyvek, az "új államok" bizottságának tanácskozásairól felvett gyorsírói feljegyzések, amelyek azután a tizennegyedik kötetet is csaknem teljes egészében megtöltik. A kisebbségi szerződésekkel foglalkozó új államok bizottsága - a tizenharmadik kötet 148. oldalán lévő feljegyzés szerint - többek között a következőket jelenti: "Az oláhok készségüket fejezik ki aziránt, hogy a székely és szász területeknek felekezeti és iskolai téren az oláh állam ellenőrzése alatt álló helyi autonómiáit biztosítani fogják." Hunter Miller arról sajnos nem emlékezik meg, hogy a jelenlévők közül csak egy is megkérdezte volna, hogy ezt a "helyi autonómiát" a magyar kisebbségek részére vajon miért nem óhajtja biztosítani az érdekelt utódállam? Erre nézve épp úgy nem találunk feljegyzést, mint arra sem, hogy ebben az albizottságban tulajdonképpen ki mindenki jutott szóhoz?
     Az első felsorolás, amely a trianoni Magyarországot mostmár egészen közelről érdekelheti, a tizennegyedik kötetben tárul elénk. Ebben a kötetben, mint egy valóságos film pereg le előttünk a világtörténelem ezen egyik legnagyobb külpolitikai zsonglőrködésének soha nem álmodott, egészen rendkívüli szélhámoskodásokban gazdag fejezete. Legelsőnek a Magyarország és Csehszlovákia közötti határkérdés került terítékre.

     1919. február 5-én délután 3 órakor Pichon francia külügyminiszter Quai d'Orsay-beli tanácstermében egybegyűltek a békebírák. Hunter Miller feljegyzései szerint az asztalfőn Wilson foglalt helyet; tőle jobbra Lansing, mellette Lloyd George, majd Balfour, míg baloldalán Clemenceau, Pichon, Dutasta, Berthelot, valamint Orlando és Sonnino, végül a japán Machino és Matsui fődelegátusok ültek. Amikor a Magyarország és Csehország közötti határkérdés szóba került, megjelent a teremben és az ítélő bírák asztalánál helyet foglalt Benes és Kramarz is. Benes csakhamar felszólalt és megtette súlyos valótlanságokat tartalmazó előterjesztését.
     A magyar nemzet sohasem fogja tudni meghálálni azt Hunter Millernek, hogy ezt az igazsággal hadilábon álló expozésorozatot, gyorsírói jegyzetek alapján megbízhatóságával és hitelességével közel 100 oldalon keresztül elénkbe tárta.
     Benes mindenekelőtt 300 éves osztrák elnyomásról és Csehszlovákia nemzeti vágyairól és területi igényeiről beszélt. Előadását azonban már a legelején Wilson, Lloyd George és Balfour sűrűn félbeszakítják ily kérdésekkel, mint: "Tulajdonképpen mennyien vannak összesen a csehek?", "Mikor volt az utolsó népszámlálás?", "Ültek-e cseh képviselők a bécsi Reichsratban?" Benes azonban nem jött zavarba és - mint Hunter Miller feljegyzi - a következő mesét tálalta fel Wilsonnak és társainak:

     "Szlovákia tulajdonképpen egyszer régen része volt a nagy Csehszlovák államnak. A X. század elején azonban a magyarok meghódították ezeket a területeket, amelyeket azonban a hódítók századokon keresztül hiába igyekeztek "magyarizálni". Erre irányuló próbálkozásuk minden eredmény nélkül maradt. A lakosság mindig "csehül" érzett és nem volt más vágya és most sincs más vágya, minthogy az új államhoz csatlakozhassék. Szlovákia különválásának még csak a gondolata sem merült fel soha, ami szinte természetes is, ha tekintetbe vesszük a "közös nyelv" (?), az azonos lelki kapcsolatok (?) és az "azonos" vallási viszonyok (?) összekötő erejét. A szlovákok nemzeti enthuziazizmusát persze béklyóba kötötte Magyarország ellenkezése. Szlovákia északi határát a kárpátok adták, déli határa a Duna volt; a Duna déli hajlásától a Tisza folyóig részben természetes, részben mesterséges határ határolta. Ez a terület persze most magyarokat is magában foglal, s így ez olyan problémát képez, amelyet a konferenciának kell megoldania."

     Benesnek erre az egy lélekzetre elmondott első "expozéjára" Lloyd George válaszolt először, aki a következőket mondta: "...ami magát Szlovákiát illeti, talán nem lehet kétséges ennek önállósága és lakosai függetlenségi igényeinek jogossága. Ha már most ez tényleg így van, akkor legjobb volna, ha dr. Benes talán inkább a vitatható pontozatokra nézve volna szíves megjegyzéseit előterjeszteni." (Itt a jelenlévők egyhangúlag megegyeztek abban, hogy magának a szűkebb értelemben vett Szlovákiának a területi igényei egyáltalán nem okoznak semmiféle nehézséget, és hogy főleg a Magyarországgal közös határ kérdése az a probléma, amely alapos megvilágítást és megvitatást igényel.)
     És Benes újra felállt; most még hosszasabban a következőképpen informálta gyanútlan hallgatóságát:

     "A Dunának mint országhatárnak a kérdése nem tehető vita tárgyává. Ez egy lényegbe vágó probléma (...it is a matter of principle). Szlovákia mindig dunai ország volt. A magyar betörések idején a szlovákok egész Pannóniát elfoglalva tartották. A magyarok azonban a szlovák népességet felnyomták a környező hegyekbe és a szomszédos magaslati vidékekre és azután megtisztítva tőlük a Duna jobbpartját, így jutottak közvetlen érintkezésbe a németekkel. A Duna balpartján nem írtották ki egészen a szláv népességet, amely ott maradt ezeken a területeken, bár többé-kevésbé magyarrá asszimilálódott." ("Though they had become more or less magyarised"). [Itt Benes saját magával is ellentmondásba keveredik, amennyiben megelőző nyilatkozatában azt mondta, hogy a szóbanforgó területeket "a hódítók századokon keresztül hiába igyekeztek magyarizálni".] Az északi oldal falusi népessége mély barázdákban szlovák volt. Csupán egyes felsőbb zónák voltak telítve legnagyobbrészt mesterséges magyar szigetekkel. Ez is egy igen kényszerítő közgazdasági szempont a Duna-határ feltétlen biztosítása szempontjából ("...a very cogent economic reason for the Danube frontier"). A csehszlovák államnak szabad utat kell nyernie a tengerhez. Egyedül a nemzetközi Duna segítheti elő ennek megvalósulását. Ez a csehszlovák állam közgazdasági életének mintegy fundamentuma. Ez egy földrajzi szükségesség, amely nélkül az új állam nem volna képes létezni. ("...a geographical necessity and the new state could not survive without it.")

     Lloyd George itt közbeszól és megkérdi: "a dunamenti területeken mily arányban laknak szlovákok?"

     Benes: "Ha a szóban forgó területeket a csehszlovák állam megkaphatná, akkor mintegy 350.000 magyart (!) is kénytelen volna bekebelezni. Ez a Pozsony és Vác közötti területre vonatkozik. A folyam másik partján, bár szétszórtan, de szépszámú szlováklakta község van. Így például a Budapest környéki falvakban is legalább egyszázötvenezer a számuk, ezekről azonban a bekebelezendő magyarokat kompenzálandó, Csehszlovákia kész lemondani. ("These would be abandonned in compensation for the Hungarians absorbed.)"

     Itt az olasz Sonnino szól most közbe és megkérdezi: "mily arányszámban szerepelnek ezen a területen a szlovákok a magyarokkal szemben?"

     Benes: "Ez az arányszám vidékenként igen változó. Becslésem szerint a szóban forgó területeknek mintegy hatvan százaléka (!) szlovák népességű, de itt általában nagyon nehéz teljesen megbízható becsléssel szolgálni, minthogy ezek a területek sohasem voltak külön népszámlálások folyamán külön ellenőrzésnek alávetve."
     Wilson: "Vajon nem volna-e lehetséges, dr. Benes, az egyes községi statisztikákat megszerezni, s megállapítani, hogy megfelel-e a tényeknek az, hogy a szlovák népesség a dunai területeket Pozsonynál éppen csak hogy érintette?"
     Benes: "A szlovák népesség a Dunát még Budapest felett is éppen csak hogy érintette, a folyammenti lakosságnak nagyobb része tényleg magyar volt."
     Lloyd George: "A Szlovákiát átszelő folyók mennyire hajózhatók?"
     Benes: "Egyedül a Vág folyó hajózható és ez is csak a folyó fele részében." [Érdemes itt felemlíteni azt a körülményt, hogy amikor Sátoraljaújhelynél a magyar-cseh határt megvonták, a bokáig érő Ronyva-patakot is hajózható folyónak nyilvánította a békekonferencia, hogy ezáltal Sátoraljaújhely egy részét, mint vasúti gócpontot, így természetes határral Csehszlovákiának juttassa.]

     Kramarz itt közbeszól és felemlíti a Morva-Duna-csatornát, amely az északi-tengert és a Fekete-tengert kötné össze a Dunán át. Ez a közlekedési út szintén csehszlovák területen haladna.

     Lloyd George: "Amennyiben az igényelt területek lakosságának többsége magyarnak vallaná magát, ez esetben megelégedne Benes úr azzal, hogy a szlovákiai folyók révén szabadon elérhetnék a Duna nemzetközi útvonalát? ("...wether if the territories claimed declared themselves magyar, free access to the internationalised route of the Danube through the rivers of Slovakia, would satisfy Mr. Benes?")
     Benes: "Ezek a folyók jelenleg az egyetlen Vág kivételével nem hajózhatók. Ez esetben egész Szlovákia el volna vágva a Dunától."
     Lloyd George: "Ha a tengerhez való szabad utat Csehszlovákia számára egyes dunamenti nagyobb vasúti gócpontok útján biztosítanánk, ez kielégítő megoldás volna Csehszlovákia számára?"
     Benes itt ismét hosszabb előadásba kezd, s több órán át tartó expozéjával védelmezi álláspontját: "A szóban forgó területen a völgyek és a fennsíkok annyira összefüggő, egymáshoz simuló egészet alkotnak, hogy szétválasztásuk nagy rendszertelenséget okozna. Ezeknek a területeknek a lakossága mezőgazdasági és ipari termékek csereáru forgalmából él. Szlovákia fennsíkjai ipari gócpontok, míg a völgyek lakossága földműveléssel keresi kenyerét. Ezt a határvonalat éppen a vasúti összeköttetések teszik nélkülözhetetlenné. A hegyek északról dél felé húzódnak és kelet és nyugat közötti irányban a közlekedés szinte minimális. Ezért volt szükséges ezt (az egyetlen) fővonalat is bekebelezni, amely oldalirányban is biztosítja a közlekedést. Ezáltal persze tekintélyes magyar lakosság bekebeleztetnék a csehszlovák államba. Nem lehet letagadni, hogy a magyar népszámlálás sokkal rosszabb eredménnyel járt, mint az osztrák, mert míg 250.000 magyart feltüntetett ez a statisztika, addig 350.000 szlovákot kihagyott. Teljes egészében kb. 650.000 magyar válna így az új csehszlovák állam alattvalójává, míg 450.000 csehszlovák maradna Magyarország határain belül. A magyarok különben is szabadon hangoztatják, hogy a "tótok nem emberek". Szlovákia 2300 köztisztviselője közül mindössze 17 volt szlovák, 1700 bírója közül csupán egy volt szlovák és kb. 2500 adótisztviselője közül mindössze 10 szlovák származású akadt, minek következtében a szlovák lakosságnak mintegy egyharmada kénytelen volt az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolni. Sokan közülük viszont Magyarország azon részein telepedtek meg, ahol könnyebb volt a megélhetésük, így jöttek létre a Budapest körüli kb. 90.000 [korábban még 150.000-ről beszélt (!)] és a Debrecen körüli kb. 80.000 lakosságú szlovák szigetek.
     Ami a ruténeket illeti, ezek ugyanabból a népcsaládból valók, mint a szlovákok, őket csupán a Kárpátok választották el. Szoros szomszédaik voltak a szlovákoknak, társadalmilag és gazdaságilag egymással teljesen rokon népek, a nyelvük is szinte azonos, (!) csupán egy egész halvány átmeneti dialektus különbség áll fenn a rutén és szlovák nyelvek között. Ők nem akarnak magyar uralom alatt maradni, és Csehszlovákiával szoros szövetségben egy autonóm államot akarnak alakítani. Mintegy 450.000 a számuk. Igazságtalan dolog volna őket a magyarok uralmának alávetni és minthogy a rutének Csehszlovákia kebelébe kívánkoznak, Csehszlovákia e kérdést a konferencia elé terjeszti. Valószínű, hogy ez a bekebelezés Csehszlovákiára nézve nagy anyagi áldozatokkal fog járni. Mégis ez a megoldás biztosíthatja egyedül a közös cseh-román határt, amely a cseh-jugoszláv Adria-korridorral együtt az utódállamoknak közös érdeke."

     Az Expert Committee itt az idő előrehaladottságára való tekintettel a késő éjjeli órákban tanácskozását másnapra halasztotta, mielőtt azonban még ezt megtette volna, egy nyolctagú albizottság kiküldését határozta el, amelyben két amerikai, két angol, két francia és két olasz delegátus foglalt helyet. Az albizottság feladatául tűzték ki, hogy az egy "igazságos" megoldásra vonatkozólag dolgozzon ki javaslatot ("...to make recommendation for a just settlement").
     A Magyarország és Csehország közötti határprobléma "igazságos és végleges" rendezésére így 1919. május 8-án az éjjeli órákban került sor. Három hónapig tartó "tanulmányozás után" Laroche francia előadó végül is előterjesztette a kiküldött albizottság egyhangúlag megszerkesztett jelentését. Ez a jelentés ismét hangsúlyozta a dunai határ nemzetközi fontosságát s a szabad tengeri út megteremtését a cseh köztársaság számára. Ezenkívül a Csallóközt is Csehszlovákia számára igényelte. Erről Hunter Miller feljegyzései a Lansing államtitkár és Laroche előadó között lefolyt érdekes párbeszéd kapcsán a következőkben számolnak be:

     Lansing: A "Grosschutt" lakossága milyen arányban magyar?
     Laroche: "Részben magyar, részben német, de ez a terület gazdaságilag eddig is szoros kapcsolatban volt a felvidéki - most már Csehszlovákiához tartozó - "Hinterland"-dal, amelyhez saját jól felfogott közgazdasági érdekei is fűzik. Ennek a vidéknek a problémája kétségkívül komplikált egy kissé, de éppen ezért ezt a kérdést igen gondosan három ülésen is tanulmányoztuk (!). Ezeken az üléseken kialakult az az egyhangú vélemény, hogy ennek a szóbanforgó területnek az elcsatolása teljes mértékben indokolt és "ésszerű".
     Lansing: A magyar lakosság arányszámára azért fektetek súlyt, mert a Csehszlovákia és Magyarország, illetve a Románia és Magyarország közötti határmegállapító bizottságok munkája szerint már eddig is mintegy kétmillió magyar kerülne idegen uralom alá.
     Laroche: "A csehek igényét az előkészítő albizottság 1.300.000 magyarról a legújabb jelentések szerint mindössze 855.000 magyarra csökkentette. Benes jelentése szerint különben 638.000 szlovák maradt volna magyar uralom alatt, és különben is Benes garantálja a magyar kisebbségekkel való jó bánásmódot (!)."

     Laroche előadónak ezen "megnyugtató" szavai után Lansing is beszüntette tiszteletreméltó kérdéseit és így, mint David Hunter Miller pontosan feljegyzi, 1919. május 8-án  éjjel 11 óra 25 perckor végérvényesen és visszavonhatatlanul megállapították a Magyarország és Csehszlovákia közötti országhatárt.

     Magyarország déli határproblémái körül már a kezdet kezdetén szokatlan civakodás támadt a várományos utódállamok között. Hunter Miller feljegyzései szerint 1919. január 31-én tört ki az első komolyabb háborúskodás Vesnitch szerb és Bratiano oláh delegátusok között. Különösen Temesvár birtoklása körül fejlődött ki éles harc. Vesnitch azon a címen követelte Szerbiának, illetve a Szerb-Horvát-Szlovén államnak Temesvárt, mert annak idején a Karageorgevich-család Temesvárra menekült. Vesnitchnek erre a valóban meglepetésszerű érvelésére Bratiano azzal válaszolt, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén állam ezen a címen akkor egész Oláhországot is igényelhetné, mert az Obrenovichok és Karageorgevichok, sőt maga Pachitch is Oláhországban talált menedéket. Vesnitch erre Trumbitch támogatását is segítségül kérte, aki most már részletes statisztikákkal igyekezett Bratianot meggyőzni arról, hogy a szóban forgó bánáti és délvidéki területen sokkal több a szerb, mint a magyar, német és oláh. Pachitch mindezeket az adatokat egy, az 1853. évből való térképpel is kiegészítette, amely térkép még a bánáti vajdaság idejében készült. Ezzel is a szerb igények elsőbbségét igyekezett kimutatni. Hosszas és meglehetősen emelkedett hangon folytatott tárgyalás után végül is Trumbitch a délvidéki területek megosztását ajánlotta úgy, hogy Jugoszlávia kapja egész Torontált, a Bánát nyugati részét, Temesvárt és Krassó-Szörénynek egy keskeny részét, a fennmaradó többi rész pedig Oláhországé lenne. Bratiano a szerb delegációnak ezt az ajánlatát mereven visszautasította, mert az "ő becslése" szerint a szóban forgó területeken a németek és magyarok száma 580.000, s ezzel szemben mindössze 272.000 szerb található ott. Különben is a Bánátot "magasabb etnikai okokból" nem lehet kettéosztani. A Bánát politikailag eddig is "Oláhország eszmei részét képezte". A végtelenbe nyúló tárgyalást végül is Clemenceau szakítja meg, aki a vitás délvidéki területekre nézve népszavazást ajánl. Clemenceau javaslatát természetesen sem Bratiano, sem Vesnitch és Trumbitch nem ellenzik, de gondolkodási időt kérnek, hogy kormányaikkal a népszavazás elvi lehetőségéről tárgyalhassanak. Ehhez azután Clemenceauval együtt az olasz és angol delegátusok is hozzájárulnak.
     A Bánáti albizottság is három teljes ülésen tanulmányozta az új magyar határproblémát. Mint ismeretes, a Temesvárért és Bánátért folytatott harc az oláhok és szerbek között végül is kompromisszummal végződött. Az erről szóló javaslatot Tardieu terjesztette elő a főbizottságban, amely ugyancsak az ő előadásában tárgyalta a Makótól nyugatra húzódó új határvonalat is. Alig pár percig tartott az ülés. A hozzászólás és kritika jogával senki sem élt, a fóliánsokra menő magyar ellenérveket és a magyar békedelegáció emlékiratait és térképekkel felszerelt részletes statisztikai adatait a későbbi békebírák itt sem vették figyelembe. Hogy ez a drámai rövidség mily erkölcstelen volt, az abból is kitűnik, hogy Hunter Millerre mily nagy hatást gyakorolt. Érdemes feljegyezni külön is az erre vonatkozó lapszéli feljegyzéseit: "...Pichon úr megkérdezte, hogy az előterjesztett új határvonalra vonatkozólag kíván-e valaki a hozzászólás jogával élni? Senki sem szólt hozzá. Így az új határt elfogadták." (Mr. Pichon asked if any criticism of this line were forthcoming? No criticism were made. So the boundary was accepted.")
     Ily játszi könnyedséggel tettek pontot a magyar Délvidék trianoni fejezetére.

     A bánáti határproblémát tárgyaló albizottsági ülésekkel szinte egyidőben vette kezdetét az új erdélyi határ megállapítása is. 1919. február 1-én került először a főbizottság elé az erdélyi határprobléma. Legelsőnek Bratiano teszi meg előterjesztését, aki holmi állítólagos magyar statisztikai adatokkal operál, melyek szerint Erdélyben 55%-nyi oláh lakossággal szemben a magyarság mindössze 23%-os képviselethez jut.
     Orlando olasz miniszterelnök megkérdezi, hogy szám szerint hányan vannak a magyarok ezen a területen? Orlando ezen kérdésére Bratiano a következő előterjesztéssel szórakoztatja gyanútlan hallgatóságát:

     Bratiano: "A magyarok száma Erdélyben kb. 1 millió. Legnagyobbrészt köztisztviselők és katonák. Természetesen messze vannak annak a lehetőségétől, hogy ezen a területen a magyarság domináns etnikai számarányát képviselhetnék. Elvégre is az oláhok száma több mint 2.500.000. A magyar lakosság azért így is beférkőzött az oláh lakosságú zónák kellős közepébe. A lakosságnak nagy etnikai része oláh. Csupán egy terület van, amelyet Románia nem igényel - bár környékén magába zár számos románlakta helységet és várost - ez a debreceni kerület. A román etnikai karakter fenntartása érdekében lemondtunk erről a területről, minthogy annak környező területei aktív magyar lakossággal is bírnak."

     Lansing, Balfour és Sonnino végül itt is, mint ahogy az a csehországi határmegállapításnál is történt, külön albizottság kiküldésében állapodnak meg, amely munkája eredményét a főbizottságnak rövidesen előterjeszti. Ennek az albizottsági jelentésnek különös érdekessége, hogy annak előadója Tardieu, a későbbi francia miniszterelnök volt. 1919. május 8-án ismét Pichon francia külügyminiszter Quai d'Orsay-beli tanácstermében gyűltek össze a békebírák, akik előtt Tardieu megtette Erdély sorsára nézve oly végzetes jelentőségű jelentését.
     Tardieu előterjesztését már mindjárt a kezdetén Lansing félbeszakítja és megkérdezi, hogy hol volna a pontos etnikai határvonal?

     Tardieu: "Egy igazán pontos határvonalnak tulajdonképpen 20 kilométerrel keletebbre kellene haladnia, de azért úgy gondolom, hogy ez a határvonal is megfelelő."
     Lansing: "Vajon miért nem lehetne egy egészen pontos etnikai vonalat alkalmazni?"
     Tardieu: "Azért, mert ez esetben el kellene vágni egy vasúti fővonalat, s ez a közlekedés állandóságát megnehezítené."
     Lansing: "Ha ez így van, akkor szeretném tudni, hogy található-e bárhol is a határvonaltól nyugatra oláh népesség?"
     Tardieu: "Ez előfordulhat bizonyos elszigetelt helyeken. Az albizottság jelentése szerint kb. 600.000 magyar maradna román uralom alatt, így kb. 25.000 román maradna Magyarország határain belül."
     Lansing: "Ez a felosztási tervezet nem látszik valami nagyon igazságosnak; általában az a benyomásom, mintha itt a magyarok kárára történt volna a határ megállapítása."
     Tardieu: "Az egész kérdést a legnagyobb gonddal tárgyaltuk és egyhangúlag hoztuk meg a határozatunkat. A magyarok Erdélyben való egészen különleges és szétszórt elhelyezkedésénél fogva szinte teljességgel lehetetlen volt kikerülni azt, hogy soraik közül nagyobb tömegek az oláh állam fennhatósága alá kerüljenek."
     Lansing: "...az albizottság működését igen nagyra értékelem, úgyszintén az albizottság tagjainak fáradozását is. Ezek után a magam részéről nincs több megjegyzésem."

     A még leginkább tárgyilagos Lansingnak ezzel az udvarias hozzászólásával ért véget az erdélyi határprobléma szomorú tárgyalása. Lansing dícsérete, úgy látszik, egyben flastrom is volt nemcsak az albizottság, de Tardieu munkájára is, aki egyre jobban idegeskedve kezdett válaszolgatni a kitűnő amerikai államférfiú kérdéseire. Lansing után Sonnino is hozzájárult az előterjesztéshez, úgyszintén Balfour is, aki az egész erdélyi határprobléma tárgyalása alatt egyetlen egyszer sem szólalt rneg.
     Végül is azzal az indoklással, hogy "az albizottság által előterjesztett hatalmas anyag részleteinek vizsgálata olyan feladat, amelyet a tanácsnak elvégeznie nem áll módjában", elfogadták a Magyarország és Oláhország közötti új határvonalat is. ("It was not possible for the Council to go over in detail the whole work of the Committee.")

     A nyugat-magyarországi határprobléma felvetése David Hunter Miller feljegyzéseinek egyik legmegdöbbentőbb fejezete. Oly leleplezésszerű adatok sorakoznak itt egymás mellett, amelyek még a trianoni békekonferencia felszínes munkáját ismerő kritikusokat is megdöbbentik. Szinte egyedülálló a világtörténelemben, hogy egy nagy nemzetközi békekonferencián előráncigáljanak egy határproblémát anélkül, hogy annak tárgyalását az érdekelt felek kérték volna! Hunter Miller feljegyzései szerint maguk a fődelegátusok voltak a legjobban meglepődve azon, hogy ez a határprobléma egyáltalán tárgyalásra került. Az erről szóló igen érdekes és az egész trianoni békemunka boszorkánykonyhájába mélyen belevilágító bizottsági tárgyalásról Hunter Miller gyorsírói jegyzetei a következőkben számolnak be:

     Sonnino: "Nem látom szükségét annak, hogy ezt a határkérdést most minden előzmény nélkül tárgyaljuk."
     Pichon: "Magam is úgy tudom, hogy semmiféle albizottságot nem bíztunk meg azzal, hogy ezzel a határkérdéssel foglalkozzék."
     Lansing: "Ha ez így van, a magam részéről teljes mértékben csatlakozom Mr. Sonnino véleményéhez és nem látom be, hogy mi szükség van arra, hogy a jelenlegi határon bármi változtatást eszközöljünk."
     Balfour: "A határváltoztatást azért tartom lehetségesnek, mert állítólag ezen a területen nagyobb számú német lakosság él, amely állítólag csatlakozni kíván Ausztriához. Ha ez tényleg így van, akkor kívánatos volna erre az eshetőségre előkészíteni ennek az ügynek a tárgyalását." ("It might possibly be necessary to do so as I understood that there is a German population in Hungary which might wish to join Austria. If so it might be desirable to be prepared to deal with this eventuality.")
     Sonnino: "Tudomásom szerint eddig sem Ausztria, sem Magyarország részéről nem merült fel ilyen irányú óhaj."
     Balfour: "Nézetem szerint az egész kérdés a nagyhatalmakat nem nagyon érdekli. De tekintettel arra, hogy Ausztria és Magyarország közötti nehézségek még fennforognak, jó volna rendezni ezt a kérdést, mert az így rendezetlenül még nagy zavart idézhet elő."
     Sonnino: "Nem értem és nem tudom okát adni, hogy miért támadnának nehézségek a két országnak eddig egymáshoz való jó viszonyában."
     Pichon: "Véleményem szerint szükségtelen volna ezért a kérdést napirendre tűzni."
     Lansing: "Legjobb volna talán, ha egy albizottságot bíznánk meg a kérdés tanulmányozásával, amely azután a konferenciának jelentené, hogy a két ország közötti eddigi határnak bármily irányú megváltoztatására szükség van-e vagy sem? Ez a bizottság azután foglalkozhatna mindazokkal a javaslatokkal, amelyeket akár Ausztria, akár Magyarország részéről terjesztenének elő."
     Sonnino: "Nem látom szükségét semmiféle külön bizottság kiküldésének, hiszen egyik fél sem vetette fel az új határrendezés problémáját. Ha majd felvetik, lehet minderről beszélni. Olaszország a maga részéről teljes mértékben helyesli az eddigi határt, amelyet semmi okunk sincs megváltoztatni."
     Lansing: "Csupán a probléma előkészítését óhajtanám, hogy abban az esetben, ha a határkérdés esetleg mégis felvetődnék, a tanácsot ne érje teljesen készületlenül a probléma."
     Sonnino: "Semmi okot nem látok az ügy erőszakos feszegetésére. A magyarok, bár nem voltak jelen az oláh határ megállapításánál, mégis mily éles tiltakozással éltek. Ismét csak szükségtelen zavart ("needless trouble") okozna ez az ügy. A két ország különben is ötven esztendő óta sohasem perlekedett egymással a közös országhatár miatt. Jelenlegi kormányaik amúgy is igen bizonytalanok, s az idő sem arra való, hogy módot adjunk ellentétek szítására emiatt a két ország között."
     Lansing: "Szintén az a véleményem, hogy a bizottsági munkára csak abban az esetben kerüljön sor, ha az ügy elintézése nem okozna különösebb zavart."
     Sonnino: "Amennyiben ezt meg lehetne valósítani anélkül, hogy az ügy előkészítéséről az érdekelt felek tudomással bírjanak, ebben az esetben nincs észrevételem a külön bizottság ellen."

     Pichon francia külügyminiszter hozzászólása után végül is abban állapodtak meg a békebírák, hogy a burgenlandi határkérdést "tárgyilagosan" elő kell készíteni arra az időre, ha ez a probléma Magyarország és Ausztria között a jövőben esetleg felmerülne. Egyúttal azt is elhatározták, hogy az esetleges határkiigazítás szempontjából a lehető leggyorsabban és minden zavart (feltűnést) kerülve ("rapidly and without any trouble") meg kell indítani az adatgyűjtést. Mindaddig azonban, amíg akár Magyarország, akár Ausztria nem veti fel a problémát, ezzel a kérdéssel kapcsolatos további intézkedést mellőzni kell. ("No action would be taken unless the question were to be raised by Austria or Hungary.")
     Azonban hiába határozott így a bizottság, az egyik legközelebbi főbizottsági ülésen Wilson megint csak előhozakodott a Magyarország és Ausztria közötti határrendezés problémájával. Úgy látszik, az osztrákok és csehek (ez utóbbiak, hogy fantasztikus álmukat, a cseh-jugoszláv korridort így elérhessék) Wilsont is megkörnyékezték Balfour és Lansing után. Mégpedig eredményesen. Wilson meglepetésszerű felszólalásáról - amely ismét az olasz Sonninót érintette a legváratlanabbul -, Hunter Miller a következőképpen emlékezik meg:

     Wilson: "Oly információkat kaptam, hogy "osztrák részről" felvetették a Magyarország és Ausztria közötti határrendezés problémáját, így tehát ebben a kérdésben is dönteni kellene."
     Sonnino: "Nem tudom megérteni, hogy miért nem volna az elegendő, ha Magyarország elismerné Ausztria és Ausztria elismerné Magyarország függetlenségét anélkül, hogy a határkérdést egyáltalán érintenék?"
     Wilson: "Ismétlem, engem úgy "informáltak", hogy osztrák részről felvetették a problémát."

     Wilsonnak erre a kijelentésére hosszas eszmecsere indult meg a békebírák között, akik végül is abban állapodtak meg, hogy:

     "Ausztria tartozik a közötte és Magyarország között 1869. óta fennálló országhatárt elismerni, s ha a két ország között ebből kifolyólag bármily vonatkozású nézeteltérés támad, ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak szükségszerűleg majd rendezik a kérdést."

     Mint ismeretes, ezt a bármily vonatkozású nézeteltérést sikerült oly nagymértékben kiélezni, hogy végül Nagy-Magyarország negyedik, nyugati frontján is "rendezni" kellett a határkérdést. Hogy hogyan "rendezték" és hogy hogyan voltak kénytelenek a soproni népszavazással némileg jóvá tenni az itt elkövetett igazságtalanságokat, minderről Hunter Miller már nem emlékezik meg. Csupán azt jegyzi fel, hogy a négy határmegállapító bizottság javaslatát a külügyminiszterek tanácsa végül is egyhangúlag magáévá tette. A magyar békedelegáció fóliánsokra menő igazoló írásait tehát még csak arra sem érdemesítették, hogy elolvassák. E javaslatokat most már mint a nagyhatalmak külügyminisztereinek határozatát terjesztették a konferencia plénuma elé a Magyarországgal kötendő békeszerződésbe való becikkelyezés céljából. Mielőtt ezt megtették volna - saját lelkiismeretük könnyítésére és a nyugat-magyarországi erőszakosan előráncigált határrendezésre mintegy szépségflastromul - Lloyd George aziránt kezdett érdeklődni az utolsó pillanatban, hogy vajon hogyan lehetne biztosítani Magyarország és Ausztria számára szabad utat a tengerekhez, amelyektől mindkét ország mesterséges határokkal el van zárva? Orlando és Wilson is igen helyeselték Lloyd George-nak ezen valóban megható eszmei javaslatát és "intézményesen" óhajtották biztosítani mindkét ország számára e téren a lehetőségeket és a védelmet. E célból egy négytagú albizottságot küldtek ki (ez volt a békekonferencia 179. albizottsága), amely karöltve a kikötők, vízi utak és vasúti (közlekedési) ügyek bizottságával, igyekezett papíron tengert teremteni a két ország számára. Itt az együttes ülésen Amerikát Wilson, White ezredes és Hudson professzor, a Brit Birodalmat Lloyd George és Sir Smith képviselték, míg Franciaország nevében maga Clemenceau, Olaszország nevében pedig Orlando volt jelen. Szép tárgyalások után végül is nem tudták a tengeri szabad utakat "intézményesen" biztosítani. Ezzel a méla akkorddal nyert befejezést Lloyd George "tengeri akciója".
     A szoros értelemben vett trianoni békeszerződéssel kapcsolatos problémák tárgyalásának itt végeszakad. Még számos alkalommal felbukkannak ugyan magyar problémák és adatok, ezek azonban inkább a már megszállott és a vörös terror rémnapjait élő csonka ország nélkülözéseivel, bajaival kapcsolatosak. Különösen a XV. és XVI. kötetekben szerepelnek nagy számmal az efféle feljegyzések.

     A Legfelsőbb Haditanács üléseinek részletes naplóját is a XV. és XVI. kötetek ismertetik. Itt akadhatunk nyomára annak, hogy Lloyd George annyira fel volt háborodva a német tengeralattjárók ellen, hogy azokat a modern kor pestisveszedelmének nevezte és valamennyi német U-Boot kivétel nélküli, azonnali felrobbantását követelte. Clemenceau tapsolva helyeselt neki és csak annyit mondott: "Helyes. Én ismerem a németeket!" A XVI. kötet 225. oldalán annak a minket is közelről érdeklő tárgyalásnak akadunk nyomára, amelyet Mr. Herbert Hoover, az Amerikai Egyesült Államok volt elnöke - akkor mint az európai felsegélyező bizottság fődelegátusa - folytatott a nagyhatalmakkal egy Kun Béla és a vörös Magyarország elleni kereskedelmi blokád elrendelése érdekében. Ugyanebben a kötetben akadunk nyomaira a II. Vilmos német császár elleni haditörvényszékkel kapcsolatos francia javaslatoknak is. Clemenceau több óráig tartó "j'accuse"-jeivel tüzelt II. Vilmos ellen, akinek haladék nélküli kiszolgáltatását követelte. Ezeket a lapokat olvasva valóban megelevenedik az olvasó előtt a háború befejezését közvetlenül követő oly lázas idők minden tragikomédiája. Itt találjuk - mintegy válaszul Clemenceau tüzet okádó kitöréseire - a holland külügyminiszternek káprázatosan elegáns stílusban megírt és kínos gúnnyal megfogalmazott válaszjegyzékét, amelyben Hollandia szuverenitására hivatkozva kereken megtagadja előkelő német "vendégének" kiszolgáltatását.
     Egy további és ismét bennünket is közelről érdeklő adalék Foch tábornagynak egy 1919. július 17-én a Legfelsőbb Haditanács elé terjesztett jelentése a magyarországi vörösuralom letörésére szervezendő nemzetközi katonai akció részleteiről. Erről az eddig szinte teljesen ismeretlen tárgyalásról Hunter Miller a következőket jegyzi fel:

     Foch: "Hajlandó volnék Kun Béla hordáit egy hét alatt kisöpörni Magyarországról, ha 8 gyalog- és 1 lovas hadosztályt bocsátanak a rendelkezésemre, továbbá ha 100 tankkal és megfelelő páncélvonatokkal, továbbá páncélautókkal is ellátnának s végül, ha az angol, francia és olasz dunai flottákat is rendelkezésemre bocsátanák."
     Tittoni: "Javaslom, hogy egyidejűleg a szegedi ellenforradalmi kormánnyal is vegyük fel az érintkezést. Bejelentem egyúttal, hogy Bandholtz tábornoktól ma reggel táviratot kaptam, amely szerint Magyarország lakosságának háromnegyed része a szövetséges csapatok katonai segítségét kéri és tiszta választást óhajt."
     Clemenceau: "A francia kormány nincs felkészülve arra, hogy ilyen céllal katonai alakulatokat Magyarországra küldjön."
     Benes és Kramarz: "Nem helyeselhetjük, hogy a szövetséges és társult főhatalmak egy magyarországi pártkormánnyal kezdjenek tárgyalást."
     Bliss amerikai tábornok: "A magyarországi csapatokkal kötött fegyverszünet megszegése inkább csak ürügy volt a bolsevik csapatok megtámadására. Jó volna ezt a kérdést részletesebben tanulmányozni."

     Mint mindenütt, itt is kiküldtek egy "tizedik" albizottságot és a Foch tábornagy bejelentése feletti döntést bizonytalan időre elhalasztották; ezzel Foch is Lloyd George sorsára jutott.
     Figyelmet érdemel továbbá Sir George Clerk főbiztosnak egy a Legfelsőbb Haditanács elé terjesztett és szintén kevésbé ismert jelentése is, amelyben a főbiztos előadja, hogy:

     "Bratiano szerint az oláh csapatok magyarországi szereplése a magyar lakosság bizonyos rétegeinél nagy ellenszenvet váltott ki, anélkül, hogy a magyar kormány az oláh csapatok előtt háláját (?) tolmácsolta volna azért, hogy az oláh csapatok védelme alatt a közrend fenntartása érdekében alakult különböző alakulataikat megszervezhették (?). Az oláhok egyébként fenntartották maguknak a jogot, hogy mindent megtartanak, amit "harc közben" (?) szereztek, ez a fenntartás kiterjed azokra a javakra is, amelyeket Budapestről "elmozdítottak" (?). Ezenkívül minden olyan felszerelési anyagot visszatartanak, amely korábban (?) birtokukban volt." (?)

     Ezzel a tragikomikus jelentéssel végződik a XVI. kötet, amely sok ismeretlen részlettel gazdagítja a magyar olvasót.
     A hátralévő négy kötet (XVII-XX.) már nemigen tartalmaz magyar szempontból különösebben figyelemreméltó adatokat.
     Itt emlékezik meg Hunter Miller a híres "Six Votes"-esetről: a brit domíniumok népszövetségi szavazatai körül támadt oly éles harcról, a londoni kabinet idegeskedéséről amiatt, hogy a brit domíniumok külön-külön szavaztak. (A békeszerződéseket is külön-külön írták alá.) Az első szavazásnál nagy volt a káosz. Senki sem tudta, még maga Lloyd George sem, hogy tulajdonképpen ki szavaz? London? A király? Kanada külön? Vagy a Birodalom? Mint ismeretes, ezt a nehéz alkotmányjogi problémát később a Nemzetek Szövetsége kebelén belül és a legutóbbi brit birodalmi konferencián a domíniumok javára végérvényesen rendezték.
     A függeléket képező XXI. kötet a megelőző kötetek nagyobb térképeinek gyűjteménye, míg a hatalmas publikációt befejező XXII. kötet az I-XX. kötetek tartalomjegyzéke, amely a közel 12.000 oldalas hatalmas munkát befejezi.

     Pár esztendővel ezelőtt történt - a szerencsétlen frankhamisítások idején -, hogy a francia miniszterelnök "hihetetlen brigantizmusnak" nevezte ezt a szörnyű próbálkozást. Alig pár esztendővel később viszont ugyancsak egy francia, Klotz pénzügyminiszter, aki a versaillesi békeszerződésen kívül többek között a magyar kisebbségek védelméről a nagyhatalmak és Csehszlovákia között kötött garanciaszerződést Franciaország részéről aláírta, holmi közönséges váltóhamisítás miatt kénytelen volt pénzügyminiszteri nyugdíját felcserélni a Párizs környéki börtönök jól megérdemelt hűvös cellájával. Így jutott börtönbe az egyik békebíró.
     Hunter Miller hatalmas rnunkája is olyan hihetetlen "brigantizmusról" rántja le a leplet, amelyhez foghatót eddig még nemigen ismert a világtörténelem. Hogy a Párizs környéki békediktátumokat nem fehérlelkű Lohengrin-lovagok szerkesztették, azt eddig is tudtuk. Sőt az sem keltett különösebb meglepetést, hogy az igazságot Trianonban keresztre feszítették. Eddig csupán azt nem tudtuk hiteles részletességgel, hogy már a párizsi Quai d'Orsay cifra termeiben előre megváltoztathatatlan formában megpecsételték Magyarország sorsát. Mert érdemes ezeknél a dátumoknál egy pillanatra megállni.
     Mint láttuk, a Hunter Miller-féle feljegyzéseknek a legfontosabb tanulsága az, hogy a Határmegállapító Bizottság és a Legfelsőbb Tanács ülésein 1919. május elején már végleges formába öntötték a trianoni Magyarországra vonatkozó területi rendelkezéseket. A szövetséges és társult hatalmak Legfelsőbb Tanácsa viszont csak 1919. december 1-én szólította fel a magyar kormányt, hogy a béke megkötése céljából a szükséges meghatalmazással ellátott megbízottait a legrövidebb időn belül küldje Neuillybe. Mint ismeretes, a felszólítás következtében a magyar békedelegáció tagjai gróf Apponyi Albert vezetése mellett 1920. elején utaztak ki Neuillybe, ahol is 1920. január 15-én nyújtották át nekik a békefeltételeket. A magyar békeküldöttség mindenre kiterjedő, óriási tudományos értékkel bíró nagyszámú jegyzéket intézett a konferenciához, amely, mint ismeretes, 1920. május 6-án a híres Millerand-kísérőlevél kapcsán közölte arra vonatkozó válaszjegyzékét. A Quai d'Orsay-palotában Magyarország meghallgatása nélkül hozott határozatok keltétől a trianoni békeszerződés 1920. június 4-én, Trianonban történt aláírásáig tehát több mint egy teljes esztendő telt el. Az 1919. januárjában kezdődő albizottsági ülésektől kezdve a Millerand-levél keltéig (1920. május 6.) éppen elég idő állott rendelkezésre ahhoz, hogy a magyar álláspontot meghallgathatták volna. Hunter Miller feljegyzéseiből szinte percnyi pontossággal megtudjuk, hogy itt már úgyis minden hiábavaló lett volna. A magyar békedelegáció itt olyan "res judicata"-val állott szemben, amelyen változtatni már amúgy sem állott volna módjában. A Quai d'Orsay külügyminiszteri termében Benes és társainak sikerült a nagyhatalmakkal olyan megfellebbezhetetlen határozatokat elfogadtatni, amelyeket a magyar delegáció érvei meg nem dönthettek. Azokkal csak egyet tehetett: aláírhatta őket.
     Hihetetlen cinizmus rejlik a Millerand-levélben is. "A szövetséges és társult hatalmak "érett megfontolás" után helyezkedtek arra az alapra - írja Millerand -, hogy semmi tekintetben sem módosíthatják a békefeltételek területi határozmányait. Azért határoztak így, mert meggyőződtek arról, hogy az általuk megállapított határok minden megbolygatása súlyosabb következményekkel járna, mint amelyeket a magyar békedelegáció felemlít. Közép-Európa néprajzi viszonyai valóban olyanok, hogy lehetetlen a határvonalakat úgy megállapítani, hogy a politikai határok az egész vonalon egybeessenek az etnikai határokkal. Ebből következik - s a szövetséges és társult hatalmak sajnálattal hajoltak meg a szükségesség előtt -, hogy a magyar népesség egyes gócainak egy más állam szuverenitása alá kell kerülnie, mert a dolgok meglévő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott."
     Nos, Hunter Miller feljegyzései a Millerand-levél "érett megfontolásait" is tiszta megvilágításba helyezik most már. Aki a Quai d'Orsay-palotában hozott határozatok megfellebbezhetetlenségét ismeri, annak a Millerand-levél tartalma meglepetéseket nem okozhat. Az sem okozhat meglepetést, hogy a trianoni békeszerződés aláírói között egyikét sem találjuk azoknak a nagyhatalmi személyiségeknek, akik a Quai d'Orsay-beli tárgyalásokon a magyar problémát "érett" megfontolás tárgyává tették. Az időközben hazavitorlázott és otthon megbukott Wilson, Lloyd George, Clemenceau és a többi fődelegátusok helyett a nagyhatalmak párizsi nagykövetei ülték körül azt az asztalt, amelynél a várományos államokat ugyanazok az arcok képviselték, mint akik a Quai d'Orsay-palota másfél esztendővel azelőtti zárt tárgyalásain részt vettek. Wilson megszökött, mielőtt élete nagy vívmányát, a tizennégy pontnak a diadalát megpecsételték volna. Benes, Titulescu, Pachitch és társai azonban mindvégig rendületlenül kitartottak, mintha érezték volna, hogy ez a béke a valóságban az ő művük. Hunter Miller feljegyzései most Benes és társainak a felelősségben való részesedési arányát is kellőképpen megvilágítják.
     Miller a memoárírók között elsőként mutatja be nekünk az alkalmazott erkölcstelenség modern technikáját, amelynek segítségével végül is halálos sebet ejtettek a soha ki nem hallgatott vádlotton.
     E feljegyzésekből ismételten igazolást nyer, hogy ennek a konferenciának a bizottságai néha pár perc alatt végeztek ezeréves területek és több millió ember sorsával, szinte a legcsekélyebb lelkiismeretfurdalás és szemrebbenés nélkül. Mintha a Riviéra Monte Carlo-jának vagy az amerikai Palm Beach Miami-jának könnyed felszínessége és előkelő elnagyoltsága helyeződött volna át a Quai d'Orsay cifra temeibe. A történelmi hazugságoknak valóságos halmazatát már csak az egyes mesemondók szemérmetlensége múlta felül. Nyugat-Magyarország minden ok nélkül előráncigált határrendezése, "az ezeréves dunai csehszlovák állam", a csehekről, tótokról és ruténekről szóló megtévesztő hősköltemények, a magyarság és volt nemzetiségeinek számarányaival űzött lelkiismeretlen játékok, a hozzászólás nélkül elfogadott határozatok egész sora és a többi sokszáz tökéletlenség méltán magukon viselik a konferenciát mozgató személyek mérhetetlen erkölcstelenségét.
     Wilson és Balfour szánalmas figurái mellett egy-egy percre feltűnik Lansingnak és az olasz delegátusoknak még aránylag leginkább tárgyilagos és többé-kevésbé jóhiszemű alakja. De ők is szinte elmerülnek a Benesek, Bratianók és társaik áradatában. A trianoni ütközetet tulajdonképpen ők nyerték meg, már a Quai d'Orsay-palotában!
     Azoknak sem lehet azonban kisebb a bűnük, akik engedték magukat félrevezetni s akik nem vették észre, hogy ügyes kis taktikusok hogyan csapják be őket.
     David Hunter Miller most felnyitott előttünk egy olyan könyvet, amelynek lapjairól soha nem sejtett arányokban hömpölyög elénk a trianoni katasztrófának minden misztikus titka és szörnyűsége. Trianon revíziójáért folytatott küzdelmünkben, azt hiszem, ez a munka az első olyan írásbeli pozitívum, amelyből mint örök kútforrásból még hosszú évekig meríthet nemcsak a magyar publicisztika, de a legújabbkori történetírás is, amelynek világháborús irodalmában könnyen fordulópontot jelenthet Hunter Miller tizenkétezer oldala.
     A trianoni Magyarország számára ezért oly felbecsülhetetlen értékűek ennek az amerikai memoárnak a leleplezései, amelyek ezenkívül még a nemzetközi jog területén is egy egészen új elméletnek nyitnak kaput.

     Bevezető szavaimban említettem, hogy ez az első, hiteles gyorsírási jegyzetek alapján készült béketárgyalási anyag milyen pompásan beleilleszthető a revízió jogi kérdéseivel kapcsolatos vizsgálódások keretébe. Különösen előmozdítja mindezt az a körülmény is, hogy a békeszerződések revíziója azt is jelenti, ha egy szerződés egészében vagy bizonyos részeiben érvénytelenné válik, illetőleg valamilyen jogi oknál fogva utólagosan hatályát veszti, ez esetben, mint jogszerű, legális eljárás egyáltalán nem áll ellentétben a "pacta sunt servanda" elvével.
     Ha pedig elfogadjuk azt a tételt, hogy egy nemzetközi szerződés a nemzetközi jogban az írott jog alkotásának legmagasabb rendű formája, az sem szorul bizonyításra, hogy akkor az nem a magánjogi szerződés, hanem a törvény analógiája. Ezt a teljesen újszerű szempontok felvetésére alkalmat adó megállapítást éppen ezért a következőkkel vélem kiegészíteni.
     Ha a béketárgyalásokat folytató és a békeszerződést létrehozó államok képviselőinek együttesét úgy tekintjük, mint egy nemzetközi törvényhozó testületet (lévén a nemzetközi szerződés a törvény analógiája), ez esetben a nemzetközi törvényhozó testület a békeszerződést, mint nemzetközi törvényjavaslatot a törvényhozó testület előadójának ismertetése alapján tárgyalja és amennyiben - ismét "per analogiam" - a törvényhozó testület előadója megtéveszti a törvényhozó testületet, kézenfekvő, hogy az elfogadott törvényjavaslat mint törvény nem nyerhet kihirdetést és így nem válhat alkalmazhatóvá, nem hajtható végre.
     A jelen esetben a nemzetközi törvényhozás főelőadói és szakértői súlyos konfliktusba kerültek az igazsággal, aminek folyományaképpen téves jogalkotással állunk szemben. És bár igaz, hogy nemzetközi jogi bűnösségről csak elavult természetjogi alapon lehet beszélni és a békeszerződések jóvátételi szempontjából előnyösebb is, ha ezt az álláspontot foglaljuk el, mégis azt hiszem, hogy ha ezt az új teóriát belevitetjük a megtévesztés útján létrejött nemzetközi-törvény hatálytalansági elméletének síkjába, akkor a téves jogalkotásért felelősséggel tartozó tényezők nemzetközi-büntetőjogi bűnössége legalábbis problematikussá válik.
     De különben is számos kézzelfogható anyagi jogi "delictum"-mal állunk szemben. Így többek között a határmegállapító bizottságok nem tettek javaslatot az igazságtalan határok kiigazítására, s a kisebbségi szerződések által az idegen szuverenitás alá került magyar népszigetek érdekei sem biztosíttattak, mert ezek a rendelkezések csak részben, illetve egyoldalúan hajtattak végre. Már önmagában ez a körülmény is hatálytalaníthatóvá teszi - a nemzetközi jog értelmében - a másik félre nézve a szerződést.
     Ami most már végül a revízió alaki-jogi problémáit illeti, itt egész röviden legyen szabad rávilágítanom arra, hogy a határok megváltoztatására irányuló eljárás éppen olyan határozatlanul van szabályozva az Egyességokmányban, mint annak 10. cikkében a területi garancia kérdése. Mert jogi szempontból mikor kerülhet sor egy revíziós eljárásra? Amint azt a második közgyűlés jogászbizottsága a Chile-Bolívia szerződés tárgyalása alkalmával rneghatározta: "ha a szerződéskötés idejében fennállott állapot az azt követő időkben akár erkölcsi, akár anyagi szempontból olyan gyökeres változásokon ment át, hogy az észszerű lehetőség határán kívül áll a szerződés alkalmazása". Itt azonban nem az a kérdés, hogy az azt követő időkben mi a helyzet, hanem mi történjék azzal a nemzetközi szerződéssel, amely már az aláírás pillanatában nélkülözte mind erkölcsi, mind tárgyi szempontból az észszerűség legelemibb követelményeit? Nyilván erre vonatkozik a "rebus sic stantibus" klauzula alapján a 19. cikk másik előfeltétele, miszerint "amikor bizonyos nemzetközi állapotok fenntartása a békét veszélyezteti". A trianoni szerződés által létesített bármely határra vonatkozólag ezen feltételek fennforgását - az ismertetett amerikai memoár feljegyzései után - azt hiszem nem volna nehéz kimutatni.
     Tagadhatatlan, hogy az Egyességokmány 19. cikke de jure igen tág értelmezésnek enged teret és a kikényszeríthetőséget nélkülözi. Éppen ezért tagadhatatlan, hogy a 19. cikk gyakorlati keresztülvitele a mindenkori világpolitikai helyzettől függ és attól elválaszthatatlan. Sajnos, tényleg az a helyzet, hogy az Egyességokmány bármely más rendelkezésével szemben is ugyanígy állunk. A Nemzetek Szövetsége végeredményben politikai világszervezet és a békeszerződések revíziója, sajnos, elsősorban politikai kérdés, amelynek keresztülvitelére az Egyességokmány jogi szabályozása papíron ugyan módot és alkalmat nyújthat, de amely megoldásnak tényleges bekövetkezése a világpolitika egyéb tényezőitől függ.
     A Hunter Miller-féle amerikai publikáció magyar vonatkozású részeinek ismertetésével azt a célt véltem szolgálni, hogy a trianoni békekötés felelősségi kérdésében tisztábban lássunk; mert ha ezeknek a gyorsírói feljegyzéseknek alapján, a hamis adatok, a félrevezetés és a megtévesztés tényének kimutatásával - a törvényhozó testület és törvény analógiájára - a nemzetközi jogban is megpróbálunk érvényt szerezni ennek "a megtévesztésen alapuló nemzetközi törvényhozás"-ról szóló felfogásnak, bizonyos, hogy hovatovább ezzel is előmozdítjuk azt a célt, amely egy megfelelőbb nemzetközi politikai helyzet és tisztább közvélemény-teremtés kialakításában jelentkezik.
     Ennek a tisztább nemzetközi közvéleménynek lesz azután egyik legsürgősebb feladata, hogy a téves jogalkotások útján létrejött kényszerbékeszerződéseket az önrendelkezési jog (népszavazás) érvényre juttatása révén olyan, megegyezésen alapuló szerződésekkel pótolja, amelyek végre, a tizenhárom esztendő óta - úgy látszik - tisztán látni nem akaró Nemzetek Szövetségét is tehermentesítik majd az igazi béke megteremtésének és megőrzésének roppant felelőssége alól!