Az itt következő lapokon Magyarország mozgalmas történetére visszaemlékeztető művészi képek reprodukciói váltakoznak a magyar kultúra emlékeivel. Ezer év dicsősége, ezer év szenvedése és küszködése, ezer év kultúrértéke elevenedik meg emlékezetünkben. Az egész magyar történelem.
     Mit szól ez a történelem Trianonhoz? Találhatók-e érvek az elmúlt évezred alatt, amelyek Európa és a népek általános fejlődésének szempontjából indokolttá teszik a trianoni megcsonkítást, érthetővé teszik azt a kegyetlenséget, amellyel Európa új rendezése alkalmából a magyar nemzet életereit elkötözték? Hasznos, értékes tagja volt-e a magyar nemzet az európai népek kultúrközösségének? Új értéket jelentett-e az európai népek családjában? Volt-e sajátos kultúrája, új színt, új árnyalatot jelentett-e ez a kultúra a művelt népek nagy kultúrközösségében?
     Ezekre a kérdésekre kell feleletet kérni a magyar történelemtől.

     A hunok és avarok nyomában, a népvándorlás gomolygó emberhullámainak sodrásában, a kilencedik század végén jelent meg a magyarság mai lakóhelyén. Ez volt az utolsó nagyobb áradása a nagy népvándorlásnak. Hosszabb-rövidebb pihenők után Ázsia rejtelmes mélységeiből érkezett az új nép a történelem színpadára. A történetírók mindössze százezerre teszik a vereckei szoroson beáramló magyar törzsek létszámát. Gyermekekkel, asszonyokkal, öregekkel együtt. Amiből az következik, hogy a honfoglaló magyarságnak mindössze a negyedrésze, tehát huszonötezer ember mehetett harcos férfi számba. Ez a maroknyi nép rövid pár év alatt hogyan foglalhatta el, hogyan szállhatta meg a történelmi Magyarország egész területét? Csak úgy, hogy ezen a területen nem talált komolyan számbavehető szervezett államhatalomra. Csak úgy, hogy azon a területen, amelyet a rákövetkező ezer év alatt birtokában megtartott, a magyar nép nem talált számottevő szervezett népcsoportra. Az itt-ott szétszórt avar maradványokon kívül csak nagyon gyéren lakó szlávság népesítette be a Kárpátok karélya közé zárt területet. Ószlavon, pannonszláv törzsek, más törmelék népek szervezetlen zűrzavarába érkeztek meg a honfoglaló magyarok, akik sehol sem találhatták meg azt a szláv birodalmat, amelyről cseh történetírók és a szlávbarát Denes francia professzor ábrándoznak. A félköralakban elterülő hegyvidéket akkoriban sűrű erdőségek borították. Nagyobbrészt néptelen ősvadon volt arrafelé mindenütt. Az "Igfon-erdőn", a mai Királyhágón túl is legfeljebb a szélesen kitáguló középső vidéken, a Mezőségen találhattak valami gyér lakosságra. De nyomát sem láthatták azoknak a bizonyos dákoknak, akik a mai románok nagyralátása szerint a rómaiak utódai és az ő őseik voltak.

     Azóta, hogy a nyugatrómai birodalom kivonult Dáciából és Pannóniából, hosszú századokon keresztül nyugtalan bizonytalanság volt az úr ezen a területen. A római uralmat fölváltotta a hunok birodalma, a hun birodalom bukása után mintegy száz esztendeig a germán származású gótok, longobárdok, gepidák igyekeznek itt megvetni a lábukat. De hiába! Valamivel ellentállóbbnak mutatkozik a magyar fajjal rokonságot tartó avarok birodalma. De az is összeomlik Nagy Károly csapásai alatt. Délről a bolgárok, északról a lengyelek, nyugatról a morvák állnak lesben, hogy a germán törzseket megelőzve birtokukba vegyék a Duna-Tisza közének termékeny területét. A napjainkig tartó germán-szláv vetélkedés előjátéka folyik itten, amikor megjelennek a honfoglaló magyarok és a vitás területen megtelepedve úgy a szlávságot, mint a germánságot megakadályozzák abban, hogy a Kárpátok övezte, hatalmas folyamokkal megvédett területen, Európa szívében fellegvárat építsenek ki maguknak a világuralom megszerzése, Európa elszlávosítása vagy elgermánosítása érdekében.
     Íme: a magyarság már megjelenésének első pillanatában történelmi hivatást teljesít: egy évezredre biztosítja Európában a germán és szláv népek egyensúlyát.

     Miért sikerült a magyaroknak az, ami nem sikerült a hunoknak, a gótoknak, a longobárdoknak, az avaroknak? Miért tudtak századokig fennmaradó tartós birodalmat teremteni azon a területen, amelyen már annyi hasonló kísérlet összeomlott? A siker titka: a magyar faj államalkotó ereje, ösztönszerű megértése azoknak a követelményeknek, amelyek fennmaradását biztosíthatták. A laza törzsrendszer erősebb szervezetbe foglalása, a nyugatot háborgató rablóhadjáratok megszüntetése, a keresztyénség fölvételével elszakadás Ázsiától, csatlakozás a nyugati civilizációhoz. Mindez a letelepedést követő első század eredménye. Bármelyik lépésnek az elmulasztása a pusztulást eredményezte volna. Mint ahogy a magyarság letelepedése előtt elpusztultak itt a hunok, gótok, avarok. Ennek a fejlődésnek a betetőződése Szent István királyságának megalapítása. Az új Szent István-féle állam sok tekintetben hasonlít Európa akkori uralmi formájához, a hűbéri államhoz, de attól sok eltérő tulajdonságot mutat. Szent István igen erősen kiépíti a központi hatalmat, mindenkit alárendel a király uralmának. A királyság az egyetlen hatalom; a központ és az országrészek, a király és az országrészeket kormányzó nagyurak azonban nem magánjogi, hanem közjogi viszonyban vannak egymással. Az a magánjogi természetű függő viszony, amelyen a francia, német és olasz középkori hatalom fölépült, ismeretlen Magyarországon. Új, egészen sajátos közjogi fejlődés csíráit látjuk itten. Ez is új szín, új érték az akkori Európában és az egyetemes jogi fejlődésben.
     A magyar faj államalkotó erejének másik eleme az a szilaj dac, amellyel a maga függetlenségét mindenkivel szemben megvédelmezte. Szent István elfogadja a pápa kezéből a koronát. De nem lép vele hűbéri viszonyba.

A német császárság abban az időben hűbéri jogokat követelt magának az összes keresztyén országok fölött. A magyar királyok ezt a jogot soha el nem ismerték, a Duna mentében kelet felé terjeszkedő germán hadakkal véres háborúkat viseltek. Ennek az erélyes és okos magatartásnak lehetett tulajdonítani, hogy Magyarország egyre hatalmasabb és konszolidáltabb ország lesz, a XII. században pedig már Közép-Európának valóságos kristályosodási pontja, a legerősebb és a legjobban megszervezett birodalom, amelynek a gazdagságáról többször említést tesznek az itt megforduló idegenek.

     A fejlődés természetesen nem megy simán. A bölcs és nagy királyokat követik a gyenge és rossz királyok, trónöröklési vetélkedések, a király és a nemes urak közötti harcok sokszor megzavarják az ország békéjét. De ezek között a harcok között is a magyar alkotmányos jogfejlődés megy tovább a maga útján, 1222-ben létrehozza az aranybullát, amely 31 pontban szól a király, a királyfi, a nemesség, a főpapság, a zászlós urak, a megyei ispánok, az idegenek, a nem nemesek, a hadsereg, a bíróságok jogviszonyáról. A hét évvel idősebb angol Magna Charta mellett, amelyre joggal annyira büszke az angol nemzet, a magyar aranybulla Európa legrégebbi alkotmánya. Tartalomra nézve a kettő majdnem ugyanaz. Külön utakon ugyanahhoz az eredményhez érkezett meg az angol és a magyar jogfejlődés.

     Ellenséges oldalról gyakran szokták hangoztatni, hogy Magyarország már Szent István korában nemzetiségi állam volt. És ezt az állítást azzal a tanáccsal igyekeznek igazolni, amelyet Szent István Imre fiához intézett intelmeiben így fejezett ki: "Az egy nyelvű és egy erkölcsű ország elmaradott és törékeny." Sokan azt értették ki ebből a tanácsból, hogy a nagy király a nemzetiségekkel való jó bánásmódra oktatta ki fiát, a trónörököst. Holott István király tanácsa azokra a bevándorló idegenekre vonatkozik, akik nyugatról érkezve, a nyugati kultúra szokásait, mesterségeit és művészeteit terjesztették el Magyarországon. Nem magyar forrásra, osztrák történetíróra hivatkozunk, Fricker Adolfra, aki megállapította, hogy Magyarország mai területén az első századokban "hasonlíthatatlanul" nagyobb volt a magyar anyanyelvűek száma, mint a tizenkilencedik században és a magyarság mellett más nyelvű nemzetiségek igen jelentéktelen mértékben mutatkoztak. Czoernig, a másik kitűnő osztrák statisztikus és fajtörténész pedig azt állapítja meg, hogy történelmünk első századaiban a Dráva és Száva között, a Bánátban, a Marostól délre és szétszórva a hegyekben mindenütt magyarok laktak, a magyarság tehát sokkal nagyobb részt foglalt le magának az ország területéből, mint manapság.
     Ha nem zúdul ránk a tatárjárás és a mohácsi vész emberirtó nagy csapása, Magyarország ma legalább harmincmillió népességgel Közép-Európa legnagyobb állama s fekvésének helyzeti energiájából, faji képességeiből kifolyólag egyik legerősebb faktora az európai politikának.

     Az első nagy csapás volt a tatárjárás. Ez bontja meg először Magyarország egységes etnikai képét. A tatárok főképpen a síkvidéken gyilkoltak és pusztítottak, tehát azon a területen, amelyen a magyarság telephelyei voltak. A Duna-Tisza köze teljesen elnéptelenedett. Ide telepíti be IV. Béla a kunokat, akik később teljesen elmagyarosodnak. Ebben az időben mutatkoznak Erdélyben az első beszivárgó román pásztorok, Magyarország északi vidékét pedig kezdik benépesíteni a fehérhorvátok és a lengyel fajtájú szlávok. Ezeknek az utódaik a felvidéki tótok, akik a magyar védelem alatt mind a mai napig megtartották ősi nyelvüket, míg a Morva és Odera folyók felső völgyeiben maradt fajtestvéreiket teljesen elcsehesítették a csehek. A magyar faj óriási vitalitásainak bizonysága, hogy a tatárdúlás pusztításait és az azt követő idegen beözönlést, hála nagy szaporaságának és beolvasztóképességének, hamarosan kiheverte. A XV. században a magyarság már ismét 3-4 millió lelket számol és az ország lakosságának körülbelül 75-80 százalékát teszi. Pedig közben egyre tovább tart az ország törzsnépességének idegen jövevényekkel való fölhígítása. A mai Bereg és Máramaros megyék hegyes vidékein ebben az időben telepednek meg a tatárüldözés elől menekülő ruthének, a huszita üldözések elől csehmorvák vándorolnak be Magyarország északnyugati részébe, a török veszedelem jelentkezésével egyidejűleg nagyobb arányúvá lesz a román bevándorlás s megkezdődik a szerbek beszivárgása is.

     Az Anjouk és Mátyás király alatt Magyarország egyike a leghatalmasabb középkori államoknak. Budavára a reneszánsz műveltség egyik fényes gócpontja.

A reneszánsz korszak erkölcsi züllöttsége azonban a mi uraink között is érezteti hatását, az ország kezd megérni a mohácsi katasztrófára. Mielőtt azonban erre rátérnénk, még meg kell említenünk a magyar jogfejlődésnek két fontos állomását. A XIII. század utolsó évtizedében III. Endre összehívja az első magyar törvényhozó országgyűlést, amely azután állandósult és ősévé vált a magyar parlamentarizmusnak, amely ilyen formán mindössze csak ötven esztendővel fiatalabb az angolnál. Nem túlzás tehát az az állítás, hogy a magyar alkotmányos fejlődés párhuzamosan haladt az angollal. Másik korszakot alkotó eseménye a magyar jogfejlődésnek Werbőczy "Hármaskönyv"-e, amely egybegyűjtötte az ország törvényeit és jogszokásait. Az első magyar kódex, amely 1517. óta ötvenhat kiadást ért meg s ilyenformán a legtöbbször megjelent magyar könyv, bizonysága annak a finom jogászi érzéknek, ami a magyar nemzetet történelme egész folyamán jellemzi.

     A magyar nemzet a kunokkal, besenyőkkel, bolgárokkal vívott kisebb harcoktól eltekintve, a tatárjárás alkalmával gyakorolta először azt a dicsőséges, de egyben tragikusan fájdalmas történelmi hivatását, hogy saját testével fogja föl a kelet felől előretörő barbár népek rohamát és vére hullásával megvédelmezze a nyugati civilizációt. A XIV. század második felében belekerülünk a török terjeszkedés szférájába s ettől kezdve három és félszázesztendőn keresztül a töröktől is mi védelmezzük Európát, a mi vérünk hullik azért, hogy az iszlám el ne söpörje a keresztyénséget és a nyugati civilizációt. Ezt a történelmi feladatot dicsőségesen teljesítettük. Mi magunk azonban elvéreztünk bele.
     A török harcok talán kevésbé katasztrofálisak lettek volna a magyar nemzet számára, ha az oszmán hadak teljes erejű döntő támadása nem a Mátyás király halálát követő züllött évtizedekben ér bennünket. A Mátyás erős keze alól kiszabaduló főurak árnyékhatalommá tették a királyi hatalmat és nyers önzéssel nyomták el a jobbágyot, ami a Dózsa-féle parasztlázadásra vezetett. Valóságos kiskirályságok keletkeztek az országban mindenfelé. Ezek a gazdag és hatalmas urak egymás között is megoszlottak. Az ország lelki szétszaggatottságát növelte, hogy a Habsburgok igényt kezdtek tartani a magyar trónra s az urak egy része melléjük állt abból a meggondolásból kiindulva, hogy a török ellen szükség van a Habsburgok támogatására, akik ekkor mint a Németbirodalom és Spanyolország urai, világhatalmat képviseltek. Az ország szomorú züllésének és lelki meghasonlásának következménye a mohácsi vész, aminek nyomában Budavára elesik és az ország kétharmad része török hódoltság alá kerül. Az ország nyugati és északi része elismeri a Habsburgokat és ettől kezdve a Habsburgok imperializmusának a céljait szolgálja.

     A magát öncélnak tekintő nemzeti eszme csak Erdély hegyei között talál menedékre. Az erdélyi fejedelemség keretében a magyar fajnak most új történelmi hivatás jut osztályrészül: mialatt az előretörő germán terjeszkedés ellen kuruckodik, egyúttal védelmezőjévé lesz a lelkiismereti szabadság nagyszerű eszméjének.
     A reformáció és ellenreformáció, a harmincéves háború kora ez, amikor virágkorát éli a vallási gyűlölködés. A vallási dolgokban való türelmességnek az a példája, amely az úgynevezett tordai határozatban megnyilvánul, példátlan annak a korszaknak a történetében. A János Zsigmond királysága alatt álló országrész követei Dávid Ferenc indítványára 1568-ban kimondják a teljes vallásegyenlőséget. A magyar nemzet így adott példát a vallási türelemre az egész világnak, olyan időben, amikor vallásuk miatt egész Európában irtották egymást az emberek.

     Azt az eszmét, amelyet a tordai határozat kifejezett, Bocskay István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc fegyverrel a kezükben is védelmezték és ezzel beírták nevüket a szabadságszerető emberiség emlékezetébe.

     Mindezek a dicsőséges szabadságharcok azonban éppen úgy fosztották a magyar fajta vérét, mint a török elleni háborúk. A rabszolgatartó állam színvonalán álló török uralom alá került részek sorsa a lassú tespedés és pusztulás volt.

Az Alföldön falvak ezrei semmisültek meg, az erdők a Duna-Tisza közén kipusztultak, az Alföld egy részét a törökök mocsarakkal árasztották el.
     Az irtózatos pusztulás elsősorban a magyar fajtát sújtotta, hiszen a tiszta magyar lakosságú Alföld sínylette legtovább a török hódoltság következményeit. Megkezdődik az úgynevezett Kolonics-korszak, amelynek a fő célja Magyarország elnémetesítése, aminek két eszköze van: az egyik a megritkult magyar népelem elszegényesítése; a másik a kiirtott ország betelepítése idegen népelemekkel. A bécsi kormány hívására Csernojevics Arzén patriarcha vezetése alatt nyolcvanezer szerb telepszik meg a Délvidéken, Budát teljesen elfoglalják a németek, Pest és Baranya megyében elszaporodnak a német falvak, németeket és szerbeket telepítenek az ország nagyobb városaiba, Pestre, Esztergomba, Fehérvárra, Vácra, Nagyváradra, Szegedre, Pécsre, stb. Amikor a passzarovici béke után 1718-ban egész Magyarország területe felszabadul a töröktől, a bécsi kormány támogatásával olyan hatalmas bevándorlás indul meg az elnéptelenedett magyar területekre, hogy ennek méreteit csak az amerikai kivándorláshoz lehet hasonlítani. Nyolc-kilenc évtizeden keresztül folyik a németség tervszerű betelepítése, 400 ezer újabb szerb család érkezik a Délvidékre, még tömegesebben költöznek be a románok. A megritkult Alföldre leáramlik a Felvidék és Erdély népe. Így keletkeznek az alföldi tót, rutén és román nyelvszigetek. A bevándorlás arányait mutatják a következő számok: az 1720-ban megtartott jobbágyösszeírás adataiból következtetve, a passzarovici béke idejében körülbelül kétmillió 600 ezer lakosa volt Magyarországnak, amiből magyar 1 millió 200 ezer. Az 1785-1787-ben megtartott II. József-féle népszámlálás adatai szerint az ország lakossága már pontosan nyolcmillió. Az ötmillió 400 ezer főnyi többletben a magyarság természetes számaránya magától értetődőleg, igen keveset tehetett ki. Még ha az 1720-ban kimutatható egymillió kétszázezer magyar ajkú lakos a következő hét évtized alatt meg is kétszereződött, a szaporodás túlnyomó nagy részét az idegen népelem mesterséges szaporításának kell tulajdonítanunk. A magyarság számaránya, amely Mátyás király idejében 75-80 százalék lehetett, 1720-ban leszállt 46 százalékra, II. József korában pedig nem volt több 33-35 százaléknál.
     A magyarság aránya a bevándorlás tovább folytatásával még jobban leromlott, a XIX. század elején Magyarország tízmilliónyi lakosságából a magyar anyanyelvűek számát már csak 30 százalékra, tehát hárommillióra becsülik.

     A XIX. század népesedési szempontból is a magyarság újjászületésének a korszaka. Az 1910-ben tartott népszámlálás adatai szerint a Magyar birodalomnak, Horvátország leszámításával, 18 millió lakosa volt, ebből közel tízmillió, léhát 54% vallotta magát magyarnak. Száz év alatt a magyarság tehát hárommillióról tízmillióra szaporodott, ami más szóval azt jelenti, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor az idegenek mesterséges betelepítése megszűnt, több mint megháromszorozódott. Ez az eredmény aránylag kis mértékben köszönhető a .magyarság tagadhatatlanul erős beolvasztó képességének. A mélyen fekvő természetes forrásokból eredő folyamat fő oka a magyarság nagyobb természetes szaporodása. A magyarság természetes szaporodása aránylag is, abszolút számokban is mindig nagyobb volt, mint a Magyarországon élő nemzetiségeké együttvéve. Így az 1910. évi népszámlálás szerint a természetes szaporodásból 60 százalék esett a magyarságra, holott ugyanakkor a magyar faj aránya az országban csak 54,5 százalék volt.

     A bécsi kongresszus után a bécsi kormányok lesznek a reakció vezérei Európában. A francia forradalom következményeitől megrémülve, országaikban minden szabadabb szellemi megmozdulást igyekeztek elfojtani. A magyar nemzet azonban mindig fogékony volt a nyugati szellemi áramlatokkal szemben. A Balkán és Ázsia mindig Magyarország keleti határainál kezdődött. Magyarország még benne élt a nyugati népek kultúrközösségében. Amint annakidején eljutott hozzánk a reneszánsz, a reformáció, majd az ellenreformáció, megérkeztek hozzánk a francia forradalom demokratikus eszméi is, amelyeknek hamarosan magyar vértanúi is lettek: Martinovics Ignác és társai, akiket a francia forradalmi elvek megvalósítása érdekében való összeesküvésért végeztetett ki a bécsi reakció 1795-ben. Ezzel azonban nem tudják megakadályozni, hogy a modern kor eszméi Magyarországra is be ne törjenek. Az újjászülető nemzetnek nagyszerű vezérei akadnak Széchenyi István és Kossuth Lajos személyében.

Az ő nevükhöz fűződik az úgynevezett reformkorszak, amelynek betetőződése az 1848-i törvényhozás. A párizsi februári forradalom döntő lökésének hatása alatt a bécsi forradalom megbuktatja Metternichet, Magyarországon március tizenötödikén Petőfi, Jókai vezetése alatt az ifjúság megteremti a szabad sajtót, amelynek első terméke, a "Talpra magyar!" mellett, a "Mit kíván a magyar nemzet?" című kiáltvány.

V. Ferdinánd király két nappal később alkotmányos felelős miniszterelnökké nevezi ki Batthyány Lajos grófot, a törvényhozásban a kor eszméinek hatása alatt maga az érdekelt nemesi osztály nagy lelkesedéssel kimondja a törvény előtti egyenlőséget, a jobbágyság megszüntetését, a felekezetek egyenjogúsítását és a többi korszerű reformot. A koronás király ezeket a törvényeket szentesíti is. Az ellenforradalom azonban nem adja föl a játékot. Jellasich Magyarország ellen mozgósítja a horvátokat, a szerbek, a románok is fegyverbeállnak a nekik fölszabadulást, jogokat kínáló magyar nemzet ellen. Bécsben lemondatják V. Ferdinándot, a helyébe ültetik Ferenc Józsefet. Megkezdődik a szabadságharc, amelyben a magyar nemzet, éppen úgy, mint a Bethlen, Rákóczi, Bocskay korában, a haladás elvét, a szabadságot, a demokrácia eszméjét képviselte.
     A hősiesen és önfeláldozással küzdő magyar nemzetet csak az orosz hadak segítségül hívásával sikerült leverni. A szabadságharc vége: a világosi fegyverletétel, a tizenhárom magyar tábornok aradi kivégzése, az első alkotmányos magyar miniszterelnök főbelövése, számtalan más hasonló véres megtorlás, az osztrák börtönök megtöltése magyar forradalmárokkal.

Kossuth Lajos külföldre menekül, a magyar nemzet igazának hirdetésével lázba hozza Angliát és Amerikát, azután Turinban évtizedeken keresztül megtestesítője lesz a magyar függetlenség és a magyar öncélúság eszméjének.

     Maga a magyar nemzet más útra lépett. 1867-ben kibékült a dinasztiával, Deák Ferenc és gróf Andrássy Gyula megalkották a kiegyezést. A kiegyezésre következő három évtized alatt az volt a látszat, hogy az új alkotmányjogi rendezés jól szolgálja Magyarország érdekeit. Példátlan az a nagyszerű alkotó munka, amelyet ez alatt az idő alatt a magyar nemzet végzett s elmaradt, elhanyagolt országból Európa egyik legkultúráltabb országává fejlesztette a hazáját. Ingatag pénzügyi helyzetét teljesen rendbe hozta, utakat, vasutakat, gyárakat, iskolákat, egyetemeket épített, ezer és ezer példával megmutatta, hogy kedvező körülmények között mire képes a magyar faj alkotó energiája. Magyarország ezeréves fennállásának ünnepe, a millennium, már egy boldog, jövőjében, haladásában bizakodó, jómódú nemzetet talált azon a földön, amelyen a magyarnak annyi megpróbáltatást kellett kiállnia.

     Sajnos, ez a békés aranyvilág nem tartott sokáig. Nem sokkal a millenniumi ünnepségek után megkezdődtek az alkotmányos harcok, amelyeknek a során bebizonyosodott az, amit elfogulatlan, tisztánlátó emberek már régen hirdettek, hogy Magyarországnak csak látszatalkotmánya van, ez az alkotmány csak addig működik zökkenő nélkül, amíg a magyar törvényhozás csak azt akarja, amit az összbirodalmi érdek parancsol. Hosszú válságok, obstrukciók, izgalmas választások során kiderült, hogy a magyar nemzet nem tudja megvalósítani sem az önálló vámterületet, sem az önálló bankot, sem a hadsereg közjogi jellegét szabatosabban kidomborító úgynevezett "nemzeti vívmányokat".
     A világháború kitörése a magyar nemzetet tragikus helyzetben találta. Anélkül, hogy valaha is komoly hatalom lett volna az Osztrák-Magyar Monarchiában, felelőssé tették a bécsi kormányzat minden bűnéért. Az igazság azonban az, hogy amikor Bécsben a szélsőségesen erélyes hangú szerb ultimátum és a hadüzenet mellett döntöttek, rólunk nélkülünk határoztak, és a magyar nemzet akaratának képviselője, Tisza István miniszterelnök, minden erejéből igyekezett megakadályozni a háborút. A háború alatt több ízben úgy látszott, hogy a központi hatalmak fegyverei döntő győzelmet arattak, mi leszünk azok, akik diktálni fogjuk a megkötendő béke feltételeit. Ilyenkor Tisza István is, a magyar törvényhozás is rögtön szót emelt minden annexió, minden hódítás ellen.

Magyarország a világháborút önvédelmi harcnak tekintette. Az önvédelmi harcban azonban elbuktunk, ránk szakadt Trianon könyörtelen katasztrófája, amelyhez hasonló csapás csak a mohácsi vészben érte az országot. Mohács után háromfelé szakadt az ország. A trianoni szerződés ötfelé tépte Szent István birodalmát. A magyar lélek azonban nem tört meg ezzel a katasztrófával. Trianon után éppen úgy újjá fog születni az ország, mint ahogyan Mohács után újjászületett.

     A magyar nemzet már akkor sem volt teljesen barbár népség, mikor mai hazájában megtelepedett. A magyarok hosszú vándorútjuk folyamán magukba szívtak bizonyos keleti, török-perzsa műveltséget, amely a mai napig megérezhető népies háziiparművészetükben, értettek a földműveléshez és az állattenyésztéshez. Finnugor származású nyelvük erős török hatásokat mutatott. Vallásuk természetimádás volt. A betű, írás, rovás, szavak régebbiek a honfoglalásnál, ami azt mutatja, hogy az Európa szívébe érkező magyarok legműveltebb rétegei már ismerték az írás mesterségét. A Duna-Tisza völgyébe a magyarokkal tehát bizonyos fajta sajátos kultúra érkezett és került érintkezésbe a nyugat európai keresztyén kultúrával.

     A megkeresztelkedett magyarság hozzá tudott simulni a keresztyén hitélethez, magába tudta szívni és a maga őserejével tovább tudta fejleszteni azokat a művészi irányokat, amelyeket a középkori Európa kitermelt. A középkori európai műveltség elsősorban egyházi jellegű volt, egyházi jellegűek a magyarság első kultúremlékei is.

Olasz építőmesterektől megtanulják a román stílusú templomépítést, a franciáktól a gótikát. A későbbi tatár-török dúlások elpusztították ennek a korai magyar építőművészetnek legtöbb alkotását, de azért több olyan műemlékünk maradt, amely megmutatja, hogy a magyar építőmesterek már akkor koruk magaslatán állottak. Így a román stílusban épült lébényi, jáki és zsámbéki templomok, a kassai dóm és a dómnál is régebbi kassai Szent Mihály-kápolna, stb. A művészet korai megbecsülésére mutat, hogy II. Béla királyunk nemességgel tüntette ki Szent László síremlékének megteremtőit, Tekös kőfaragómestert és fiát. Korán kifejlődik nálunk az önálló magyar szobrászművészet is. A XIV. században az olasz quatrocentót megelőzve, monumentális ércszobrászat fejlődik ki Magyarországon, Kolozsvári Márton és György, több más hatalmas szobor mellett, megalkották a nagyváradi Szent László szobrot, amelyet a törökök döntöttek romokba. A magyar szobrászok mellett magyar festők működnek, még a legigénytelenebb falusi templomnak is elmaradhatatlan részei a falképek, amelyek mellett hamarosan divatba jönnek a mozaikok is.
     A zene és az irodalom gyökerei közösek. Már a honfoglaló magyarok magukkal hozták regőseiket, akik kobozkísérettel énekeltek. Mindezek a nyelvi és zenei emlékek természetesen elvesztek. A magyar nyelvnek és irodalomnak az első közös emléke a XIII. század első feléből származó Halotti beszéd.
     Amikor a nyugati államok művészetét fölfrissíti a reneszánsz, a magyar művészet és tudományosság is virágzásnak indul. Az Anjou-királyok, Róbert Károly és Nagy Lajos, de különösen Mátyás király udvara, gyülekezőhelye volt Európa legkiválóbb elméinek, akik között igen sok magyar is akadt.

Mátyás király Corvinái csodái a középkori kódexíró-művészetnek. Ebből a korszakból maradt ránk Vajdahunyad vára, a csúcsíves építészet remeke.

Mátyás király a fekete sereg, az első hivatásos állandó hadsereg fölállításával messze megelőzi korát, a speciálisan magyar fegyvernem, a huszárság pedig nevével együtt terjed el a nyugati államok hadiszervezeteiben. A XVI. század elején a reformáció első hullámveréseivel együtt érkezik Magyarországra a könyvnyomtatás művészete. Az ezután következő korszak, sajnos, nem kedvez a magyar művelődés fejlődésének. A török hódoltság alá eső területen tesped minden, itt a meglévő művészeti emlékek is elpusztulnak. Minden kulturális tevékenység a Felvidékre és Erdélybe szorul. Az erdélyi fejedelmek udvaraiban nagy megbecsülésre találnak a művészek és tudósok, közöttük különösen Bethlen Gábor válik ki kulturális érdeklődésével. A Felvidéken, Lőcsén, Bártfán, stb. ebben az időben épülnek a gyönyörű reneszánsz emlékek, amelyek a magyar földből kisarjadva, bizonyos helyi színt, helyi zamatot kapnak.
     A magyar urak, a magyar főpapok az örökős fegyvercsörgés és háborús veszedelem közepette is megőrzik érzéküket a kultúra követelményei iránt. Pázmány Péter, aki mestere a magyar stílusnak és a szónoklatnak, 1635-ben megalapítja az első magyar egyetemet Szombathelyen, amely a budapesti egyetem ősévé lesz. Nádasdy Ferenc, akit Lipót császár a Wesselényi-összeesküvésben való részvétel miatt lefejeztetett, híres műgyűjtő volt. Főuraink, gazdagabb nemeseink családjaiban divatba jött a fényképeket pótló miniatűrök szeretete, elszaporodtak a festők, akik között a külföldre vándorló Kupeczky és Mányoki európai hírre vergődtek.

     A törökök kiűzetése után főurainkon és főpapjainkon valóságos építőszenvedély vesz erőt, Esterházy Károly gróf, egri püspök, kilencvenkilenc templomot épített, a századik befejezésében megakadályozta a halál. Ekkoriban már a barokk az uralkodó magyar építészeti stílus. Iparművészeink között már a középkorban nagy hírre és tekintélyre tesznek szert az ötvösök. A külföld tanul tőlük. Német nyelvű szakkönyvekben nem egyszer találkozunk magyar szakszavakkal.
     Az utolsó másfél század alatt azután a magyar faj csodálatos energiával nekilendül, hogy minden téren pótolja az elmulasztottakat. A tizennyolcadik század végén végrehajtott nyelvújítás után megindul az irodalmi fejlődés, amely Vörösmartyn, Petőfin, Arany Jánoson keresztül haladva, megajándékoz bennünket a modern magyar nyelv gyönyörű, hajlékony eszközével. A magyar színjátszás őskora, a jezsuita iskolai drámák műkedvelői előadása után 1790-ben megalakul Kelemen első állandó társulata, ezzel egyidőben Wesselényi Miklós kolozsvári állandó színháza.

Gróf Széchenyi Ferenc megalapítja a Magyar Nemzeti Múzeumot, fia, Széchenyi István kezdeményezésére megalakul a Magyar Tudományos Akadémia, fejlődésnek indul a sajtó, világvárossá épül Budapest, koncerttermek finom zenéjévé és operákká nemesedik a századok óta híres magyar muzsika, építészetünk, festészetünk, szobrászatunk, tudományos életünk európai színvonalra lendül. A világháború kitörése előtt már az a helyzet, hogy a magyar kultúra minden vonatkozásban fölveszi a világversenyt és sokkal nagyobb, szerencsésebb fejlődésű, gazdagabb országok műveltsége mellett is megállja a helyét.

     A történelem tanítása tehát azt mutatja, hogy:
     1. A honfoglaló magyarok egészen új, sajátos kultúrát hoztak Európa szívébe és a nyugati civilizációhoz simulva hasznos munkásai lettek az egyetemes haladásnak.
     2. A germánság és a szlávság közé ékelve megakadályozták, hogy ezek közül a számbelileg sokkal nagyobb népfajták közül bármelyik is elgermánosítsa vagy elszlávosítsa Európát.
     3. Közvetítői lettek a nyugati kultúrának a keletről jövő barbárabb népek felé.
     4. Európát megvédelmezték a keleti népek, a tatárok, törökök betöréseitől. Ha Európa nyugodtan dolgozhatott kultúrája kiművelésén, azt nekünk köszönhette, akik közben hálátlan föladatunkban elvéreztünk.
     5. Azzal, hogy a XVII. században a lelkiismereti szabadságért, a XIX. században a demokráciáért vérzett a magyar nemzet, előharcosa lesz a haladásnak és a népek szabadságának.
     6. Ha a magyar nemzet ma nem tölti ki teljesen azt a területet, amelyet történelmi végzete a Kárpátok karéján belül neki ajándékozott, azt éppen ezekben a harcokban szenvedett vérveszteségeknek köszönheti. Mindazok a népek, amelyek a trianoni szerződésben igényt tartottak a Magyarbirodalom területrészeire, nem őslakosok itten, hanem későbbi bevándorlók, akik évszázadokon keresztül élvezték a magyar nemzet védelmét.
     7. A világháború előtti Magyarország kultúrája magasan fölötte állott az őt környező népek kultúrájának. Trianon tehát magasabb kultúrából alacsonyabb kultúrába száműzte a tőlünk elszakított népességet és megnehezítette a magyar nemzeti kultúra továbbépítését is. Magyarország megcsonkítása ezért az egyetemes emberi kultúrának is vesztessége.
     A történelem tanulsága tehát a trianoni döntés és a Magyarország földarabolását kimondó békeszerződés revíziója mellett szól.

     Amit tőlünk elraboltak, az a világ legszebb zsákmánya.
     A fájdalmas fantáziának nincs szüksége vízumra, a könnyes visszaemlékezés útlevél nélkül röppen át az új határokon. Aligha is kapná meg a vízumot, ha kérné. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia nem szereti, ha hazánk elrabolt részeit emlegetjük. Hivatalos nyilatkozataiknak mindig az a vezető mondata, hogy "a magyarok szakítsanak revíziós politikájukkal". Mind a három utódállam ideges, ha visszaemlékszünk a martalék szépségeire. Úgy tesznek, mint a gyilkos, akit idegessé tesz az áldozat hörgése. És úgy tesznek, mint a sikkasztó, akit idegessé tesz, ha pazar életmódját szóvá teszik.
     A három utódállam pazar ékszerekkel pompázik a világ előtt. Kétségtelen, hogy a mai Jugoszlávia legszebb részei a magyar koronától elszakított Horvát-Szlavónország és a Bácska. A mai Románia legszebb része a gyönyörű Erdély. A mai Csehszlovákia legszebb része a csodálatos szépségű Felső-Magyarország. Ebből az is következik, hogy az utódállamok kétszeres görcsösséggel ragaszkodnak az égbekiáltó jogtalanság fenntartásához, hiszen a revízió azt jelenti, hogy új területű országaik legszebb részeit kell visszaadni az Isten és ember előtt egyetlen jogos tulajdonosnak.
     A remek földrajzi egységet alkotó Nagy-Magyarországot felső határain a Kárpátok természetes íve zárta le. Hegyeink a földkerekségnek egyik kétségkívül legszebb hegyvidékét alkotják.

A Tátra vidéke vetekszik az Alpok bármely részének szépségeivel. Megvan benne a Dolomitok meglepően változó panorámája, ezeknek kopársága nélkül és a svájci tájak monumentalitása, merevségük nélkül. A Csorba-tó tündérszép tengerszeme egyik legszebb pontja a világnak.

Békevilágban óriási áldozatokkal nagy kultúrát telepített ide a magyarság és abban a pillanatban, mikor a Tátra nagyszerű üdülési alkalmainak híre éppen terjedni kezdett a nagy turistanemzetek: az angolok, németek, sőt amerikaiak körében, Trianon egyetlen mozdulattal visszaparancsolta ezt a gyönyörű földrészt az ismeretlenségbe, mert nem titok, hogy a csehek a Tátra-vidék fejlődését mesterségesen elnyomják. Lomnic, Tátrafüred és a Csorba-tó hajdani fényes társadalmi összejöveteleinek, előkelő lóversenyeinek, európai rangú mondain életének helyén ma az elhagyatott középszerűség pangása szomorítja meg a látogatót. Erre is alig lehet még egy példát találni a világon: egy ország a saját természeti szépségei ellen harcol. Csehszlovákia görcsösen ragaszkodik ehhez a vidékhez, és ugyanakkor gyűlöli.
     Ez a gyűlölet akasztja meg gonosz céltudatossággal azoknak az álomszerűen szép városoknak fejlődését is, amelyek a magyar uralom alatt szabadon és boldogan fejleszthették ősi hagyományaik életét. Az a gyönyörűség, amelyben a Lőcse felé közelgő utasnak része van, egyszerűen leírhatatlan. Ahogy a város meseszerű képe felbukkan az óriási hegyek között, az olyan látvány, amelynek csak egyes umbriai vidékeken lelni párját.

A Thökölyek ősi fészke, Késmárk, olyan egyéni szépségű hely, mint Goslar német földön, vagy Gent belga földön.

És felejthetetlen egyéni szépségükkel sorakoznak, mint egy gyöngysorban: Körmöcbánya, Selmecbánya, Eperjes, Bártfa, Nyitra, Igló, meg a többiek.

Nem tagadhatjuk, hogy ezek voltak Nagy-Magyarország legszebb városai, élükön a Rákóczi hagyományoktól megszentelt Kassával.

A vadul centralizáló cseh politika úgy tesz, mintha egy új Vág-völgyet akarna csinálni belőlük, ahol az utast lépten-nyomon mesebeli szépségű, csak egy rajnai élményhez hasonlítható várromok emlékeztetik a dicsőséges múltra. Mintha évszázadokon át virágzó városokat igyekezne az elragadó szépségű, de halott trencséni, árvavári, szepesi romok sorsára juttatni.

A gyűlölet politikája lenyúlik egészen a kettémetszett Komáromig, s hogy ezt a politikát magasabb erkölcsi szempontok nem igen zavarják brutális gesztusaiban, azt kiáltó példaként hirdeti Pozsonyban, a magyar országgyűlés hajdani ősi városában, a vandál módon tönkretett, megbecsülhetetlen művészi értéket képező Mária Terézia-szobor hűlt helye.

     Mint elrabolt gyermekének szépségére a szülő, úgy emlékszünk vissza a Bácska dúsgazdag vidékeire is. A kánaáni fekete termőföld rónái között ott látja emlékezésünk a szép magyar Szabadkát.

És ha a röppenő fantázia nyugatra néz, akkor a gyönyörű Kismartonra esik tekintete, amely a nagy sebek között nem a legnagyobb, de nem kevésbé fájdalmas.

     A Felső-Magyarországhoz hasonló irgalmatlan és hatalmas seb: Erdély. Ennek a csodálatos földnek hegyvidéke a Kárpátok természetes határvonalát folytatja az Istentől megrajzolt és földi kéztől meg nem másítható igazi Magyarország keletén és délkeletén. Az erdélyi havasokat a nyugati nemzetek nem igen ismerik. Pedig csúcsaik havas fennsége, hatalmas rengetegeik titokzatos mélysége, a hegyi folyók tarka völgyeinek igéző és idillikus szépsége túltesz a híres svájci vidékeken. Akik az egész világot bejárták és Erdélyt is ismerik, mind azt mondják, hogy ilyen megdöbbentő szépségű, hatalmas tájképeket legfeljebb Észak-Amerika tud mutatni. Nem olyan régen még bölényeket emlegettek itt a magyar urak vadászatainak krónikái. Medve most is sok tanyázik még az ősi havasokon. De medvékre csak miniszteri engedéllyel vadászhatnak most a vadászok. A magyarokat viszont szabadon vadászhatja bárki, nemigen lesz bántódása.
     És a természet ősi szépségeinek ölébe itt is gyönyörű városokat rakott a magyarság ezeréves munkája. Ha a trianoni szerződés a maga modernségében tetszetős és civilizált Nagyváradot oláh városnak meri állítani, ez éppen olyan vakmerő és nevetséges dolog, mint oláhnak deklarálni az erdélyi országgyűlések szép ősi városát, Marosvásárhelyt, az elragadó fekvésű, magyar és szász kultúrát hirdető Brassót, a magyar közművelődés emlékeivel ékes Nagyenyedet, a Hunyadiak építészeti műremekét, Vajdahunyadot, vagy éppen a szépséges Kolozsvárt, Mátyás király szülővárosát, amelynek ódon palotáiban, ősi templomaiban minden kő a magyar történelmet, modem egyetemének pompás palotáiban minden tégla a modern magyar közművelődés erejét hirdeti. Vajon hogyan lehet megmagyarázni az idegennek, hogy ezt az ódon, nemes szépségű várost, amelynek utcáin a Wesselényiek, Telekiek, Zeykek, Bethlenek, Bánffyak ősi palotái sorakoznak, nem Kolozsvárnak, hanem Cluj-nak hívják?

     Ha oláh területen Aradra száll az emlékezés és megkérdi ott, miről híres ez a szép város, azt a választ fogja kapni, hogy Arad az oláh történelemnek nem jelent semmit, de a magyar történelemben ezt a várost tette szentté a magyar szabadságharc félisteneinek vértanúsága.

És ha a Duna hatalmas folyását követve, a Vaskapu zord és megkapó szépségeihez ér a fantázia és megkérdezi ott, mikor teremtette a román civilizáció ereje ezt a nagyszerű alkotást, azt a szégyenkező választ fogja kapni, hogy ezt is és ezen a földön mindent, mindent a magyarok csináltak.
     Ami a legszebb a három utódállam mondvacsinált területén, azt mind tőlünk rabolták el. Gyönyörű hegyeinket, tavainkat, városainkat, rónáinkat, fenyveseinket. Amink volt, annak szebbik kétharmad részét. De a Tátra bércén, vagy a Hargita oldalában azt mondja a fenyő a mai erdélyi költő szavával:
     - Én a hó alatt is zöld vagyok.
     A szépség és igazság Istentől való. A szépség is halhatatlan, de az igazság is.

     A gyorsvonat száguld, száguld az őszi alkonyatban. És hirtelen, mint csodálatos festmény az ablak keretében, megjelenik a lomnici csúcs. Havas feje körül felhők gomolyognak, derekát imbolygó köd övezi és lábainál sötét fenyvesek állnak őrt, mint királyi trón lépcsőjénél az alabárdosok.

     Egyedül vagyunk a fülkében: én és egy úriember, aki a Baedekert olvassa. Angol.
     Amikor feltűnik a lenyűgöző kép az ablak keretében, leteszi a piros könyvet és kitekint az ablakon. Én elfordulok és arcomat kezeimbe temetem.
     Szelíden megszólal az idegen:
     - Ne sírjon.
     Ránézek, csodálkozva:
     - Nem tehetek mást. Ön idegen és nem érzi,

     Amikor a tudós hollandus Toll Jakab 1688-ban, - Budavára visszafoglalásának második évében - Budára érkezett, elragadtatással nézte az eléje táruló látványt. Pedig mi volt akkor Buda? Romhalmaz! Mi volt Pest? Piszkos kis falu!

Budapest varázsa e leromlott állapotában bizonysága nagyrahivatottságának. Buda végvára volt a nyugati kultúrának. E célra építette hét évszázad előtt IV. Béla király. Akkor tatárt, közben törököt, most egy világégést és egy világtévedést szenvedett át ez a város, amely nem szűnt meg kettős szimbólum lenni: szimbóluma a magyarság életrevalóságának és szimbóluma a magyar nemzet nemzetközi hivatásának. Budapestnek kettős arca van; az egyik magyar várost, a másik világvárost mutat. Csodálatos jelenség ez ilyen katasztrófák után s még mindig katasztrofális időben. Fővárosok együtt szoktak pusztulni mögöttes országrészeikkel. Budapest nem pusztult el, sőt oly módon virágzik, hogy kultúráját tovább adja csonka országunk többi városainak, amelyek gyarapodásáról szintén beszámol ez a könyv. A városkultúra gyarapodásának ez a módja reményt nyújt további fejlődésre, amelynek részvevőiként látjuk elszakított várostestvéreinket is. Budapesten zarándokolva járhat a budapesti lakos, a csonka-magyarországi polgár és a tőlünk elszakított testvér egyaránt. A Lánchíd úgy fogadja itt a magyart, mint fogadta ugyancsak súlyos időkben, nyolcvan év előtt. Magyar és angol elme teremtette ezt a hidat, amelyen át - amint Széchenyi mondta - "az ifjú szép Pest nyújt Corvin agg várának hű kezet". Corvin agg várában felsorakoznak a múlt emlékei: Hunyadi János szobra, Mátyás király temploma s a többiek...

Budavára koronázza meg az ifjú szép Pestet, a virágzó Pestet, amely azonban nem felejti el, hogy véráztatta földből fakadnak virágai. Ez unos-untalan eszünkbe jut, ha a várost járjuk; ha pedig közben elfeledkeznénk róla, rá emlékeztetnek az elszakított országrészek szobrai. Szabadság térnek neveztük el egykor e teret, arról a szabadságról, amelyet már elérni véltünk; most Szabadság térnek nevezzük arról a szabadságról, amelyet a jövőben kivívni remélünk.

Ha pesti sétánkban az elszakított országrészek e szobraihoz jutunk, ne lássunk ellentétet a rajtuk kifejezett szomorúság és dac, valamint a város viruló képe között; találjunk vigasztalást abban a mondásban, amellyel ugyancsak Széchenyi, e nagy pesszimista, jellemezte reményt keltően ezt a várost: Pest a jövendőnek s a fiatalságnak városa.
     A legnagyobb magyarnak e mondása óta három nemzedék tűnt már le, Budapesten azonban nem látszanak meg az öregedés jelei. Frissen lépte át azt a határt, amelyet a nagyvárosok életében az egymilliónyi lakosság elérése jelent. Könyvünkben csak néhány jellegzetes képet mutathatunk be róla. Százszor ennyi sem lenne sok, de ez is elég arra, hogy ráismerjünk a szép, egészséges, nagy és továbbfejlődő Budapestre, a magyarságnak erre a várfalak nélkül is hatalmas várára.

     Öt színház képét látja itt az olvasó. Mind az öt színház magyar színház, a megszállott területen van - s ma már megszűnt magyar színház lenni. Ezer és ezer emlék, intézmény, alkotás hirdetik Észak, Dél és Kelet elszakított részein az évszázados kultúrát, amelyet a magyar nemzet honosított ott meg és épített ki az ezer esztendő folyamán, amíg ezeket a területeket magyar nép bírta és lakta. De a kultúra e sok emléke között is legelső helyre kívánkoznak a színházak. A színház a nyelvnek, a szellemnek, a társadalomnak, az életnek legközvetlenebb, mindenkihez szóló temploma. A "nemzet napszámosai", a színészek: a felvilágosodás és a művelődés leglobogóbb fáklyáit hurcolták végig a múlt században még nehezen megközelíthető, messze tájain az országnak. A nemzet hálás volt nekik: a nagyobb városok szép színházakat emeltek a színészetnek, mihelyt módjuk ezt lehetővé tette. Nagyvárad, Kolozsvár, Kassa, Temesvár, Brassó, Pozsony, de a kisebb városok is, mint például Igló, már a múlt században megépítették a maguk díszes színházi csarnokait.

Legendásan kedves helye volt mindegyik színház nemcsak a magyar életnek és kultúrának, hanem minden egyes város egész lakossága életének és kultúrájának. Nagyszerű színészgenerációk fejlődtek e nemes színházi csarnokokban, melyek a nemzeti műveltség, az irodalom és művészet várai voltak. A legérdekesebb az itt bemutatott négy színház közül a kolozsvári régi Nemzeti Színház.

Ez volt a magyar színjátszás legelső állandó hajléka. 1821-ben építették. Szirtfoka volt a büszke és megdönthetetlenül magyar erdélyi kultúrának: nem követte később sem a budapesti színházak divatjait, külön utakon járt, a nemzeti hagyományok őrzője volt. Ma már puszta kőhalom a magyar kultúrának ez a nevezetes bástyája. S az új kolozsvári nagy színházban is román színészek játszanak; pedig itt is, mint az elorzott területek többi színházaiban, magyar téglából, magyar építőízlésből teremtődött meg az épület, magyar emlékek, magyar kultúrszeretet és nagy magyar művészi dicsőségek patinája vonja be a színház minden kövét.

     Esmond Harmsworth, Rothermere fia, az angol parlament tagja, 1928. május 16-án Magyarországra érkezett, hogy apja nevében átvegye a szegedi egyetem díszdoktori oklevelét és a magyar népnek tolmácsolja Rothermere lord üdvözletét.

A magyar revíziós mozgalomnak felejthetetlen pompás korszaka volt az a pár nap, amelyet "a lord" fia magyar földön eltöltött. Soprontól kezdve, ahol a határon autós küldöttség várta, valóságos diadalmenet volt Harmsworth utazása. Sopronban, Győrben, az útba eső városokban és falvakban mindenütt diadalkapuk és lelkesedő tömegek várták "Rothermere fiá"-nak gyönyörű Rolls-Royce kocsiját, Budapesten pedig sok százezer főnyi tömeg éljenezte, amikor megérkezett a Gellért szálló előtti térségre.

Május 18-án Budapest székesfőváros díszközgyűlést tartott Harmsworth tiszteletére, aki május 20-án, Szegeden átvette édesapja díszdoktori oklevelét. Szegeden is, majd május 22-én Debrecenben és a Hortobágyon ismét rengeteg ember ünnepelte és éljenezte Harmsworthot, aki május 24-én repülőgépen utazott vissza Londonba. Utazását azonban megszakította Szombathelyen, ahonnan átrándult Gyöngyösapátiba gróf Apponyi Albert látogatására.

Harmsworth utazása valóságos mozgósítása volt a revíziót követelő magyar lelkeknek és az egész országban megnyilvánult soha nem látott lelkesedés még azokat is meglepte, akik azt hitték, hogy a nemzet hangulatát jól ismerik. Az a tömegextázis, amely Harmsworthot Csonka-Magyarország nyugati határától a déli és keleti határáig kísérte, az egész világnak megmutatta, hogy a revízió követelése milyen mélységesen gyökerezik minden magyar ember lelkében.

     Ha valaki repülőgépen ülve éjszaka végigszállana Magyarország felett - mert sajnos, a mai Magyarország olyan kicsi, hogy talán egyetlen éjszaka körös-körül lehetne repülni, - az az éjszakai utas minduntalan szép, égő fényességeket látna az alatta nyúló éjszakában. Akár az Alföld hatalmas síkja felett, akár a gömöri kerek dombok tájain, akár a Dunántúl erdős-tavas, lankás-dombos vidékein szállana át, megbújva a síkság semmibe vesző éjében, a dombok kerekded kanyarulatai között szikrázó ékszerek tűnnének a szemébe: egy-egy maréknyi lámpafény. Ezek a nagy csillagok a magyar föld éjszakájában: vidéki városaink. Szabad királyi városok, rendezett tanácsú városok, megyeszékhelyek. Mindegyik évszázadok alatt emelkedett naggyá, mindegyiknek kövei, bástyái, templomai, székházai, múzeumai, színházai a magyar erő, akarat, kultúra nemes és ősi tanúságtételei. Trianon ezeket a városokat éppúgy halálra ítélte, mint amazokat, amelyeket idegen kapzsiság martalékául osztott ki. Halálra ítélte őket, amikor eltépte vasútjainkat, kettévágta folyóinkat, elmetszette azt az ezer ütőeret, amelyek mind hegyekből, bányákból, erdőkből, síkságokról egy-egy ilyen város felé futottak ezer év óta, hogy azt táplálják, s hogy az összegyűjtse, és diadalmas életben csúcsosítsa ki az ezer iparkodó ér energiáit. Szinte csoda, hogy ezek a vidéki városok így tovább tudnak élni. Hogy nemcsak tovább élnek, hanem tovább virulnak és gyarapodnak. Ennek a magyarázata bizonyára a magyar faj szívóssága, elpusztíthatatlan élni akarása, a történelmi tragédiákba bele nem nyugvása, megölhetetlen hite hivatottságában és igazában. A hegytetők és városterek monumentális tornyai, a vidéki középületek hatalmas kontúrjai mind egyazon erővel mutatnak az ég felé, hirdetve, hogy karcsú oszlopaikból, büszke kupoláikból, díszes boltozataikból nincs oly erő és irígység, nincs oly Trianon, amely romokat tudna csinálni. A magyar hűség városa minden vidéki város: hűség a kitartásban, az élni akarásban, a történelmi hagyományokban és hivatottságban. Ezt a hűséget hasztalan vívják a poklok kapui - törhetetlenül áll és törhetetlenül magyar, mint azt a "leghűségesebb város", Sopron példája bizonyítja, amely szembeszegült Trianonnak.

"Dicső származástok régiségével méltán büszkélkedhettek!"
     (Napóleon 1809. évi kiáltványa a magyarokhoz.)

"Óh, boldog Magyarország, ne engedd tovább gyötörni magad!"
     (Dante.)

"Magyarország a hősök nemzete, Németország az erényt, Franciaország a szabadságot, Olaszország a dicsőséget képviseli a nemzetek sorában. Magyarország a hősiesség megtestesítője."
     (Victor Hugo.)

"Magyarország nem halt meg és nem halhat meg, mert a nemzetek halhatatlanok... Ez a kiváló nemzet ki fog törni sírjából, ahová az önkény fektette. Addig, amíg a függetlenségi szellem, az erény, a hősiesség, a dicsőség s a szabadságvágy élni fognak, Magyarország is élni fog."
     (Victor Hugo.)

"Ha hallom ezt a szót: magyar,
Szűk lesz a német plundra rajtam.
Zúg és dörög a zivatar
És trombiták harsognak harci zajban!"
     (Heine.)

"A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb-utóbb fel fog támadni."
     (Saint René Taillandier.)

"Európa sohasem hálálhatja meg Magyarországnak azt a szolgálatot, amelyet azzal tett, hogy a saját testével védelmezte a török és a tatár ellen. Mialatt a magyar gátat emelt a barbár betörés elé, Nyugaton a művészetek szabadon virulhattak. A tűzvonalon túl a harci zaj dúlt, ideát Provence édes dalai hangzottak."
     (Michelet.)

"Magyarország csodálatraméltó földrajzi egység, amelynek egyes részei összhangzatosan egymásra vannak utalva és nem szakíthatók el az egész sérelme nélkül... A tótföldi madarak ősszel Magyarország, és nem Csehország felé veszik útjukat s a magyarországi madarakkal indulnak Dél felé. Magyarország zárt egész és annak egyes részei, még ha az országot feldarabolnák is idővel, önmaguktól csatlakoznának vissza a csonka törzshöz."
     (Payrot.)

"Magyarország rendkívüli előnye, hogy a szó szoros értelmében vett földrajzi egység. A magyar királyság, földrajzi szempontból, Európa egyik legösszefüggőbb területe. Bármint alakulna is a közép-európai államok sorsa, bizonyos, hogy a magyarság mindig a legjelentékenyebb szerepet fogja játszani a Kárpátok által körülvett óriás arénában."
     (Reclus.)

"Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
Trónok inganak, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,
A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak,
A vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat."
     (Ibsen Magyarországhoz, 1849.)

"Erdély, e sajátosan magyar terület, mindenkor a magyar szabadság védőbástyája, a magyarság Piemontja volt és arra a románok jogot nem formálhatnak. A dáciai római uralom bukása és 1224. között, amikor románokról először történik említés Erdélyben, tíz évszázados űr mutatkozik, amelyet a pánromán propaganda nem képes betölteni, minthogy semmi kézzelfogható bizonyítéka nincsen arra, hogy ez idő alatt Erdélyben románok laktak volna. A római légionáriusoktól való leszármazás tana merő koholmány. Az erdélyi oláhok nem Traján utódai, hanem a Balkánról jöttek át Erdélybe. E történelmi tényt a pánrománok semmi érvvel nem képesek megdönteni."
     (Guy de Roquencourt.)

"Különös nép a magyar, de nekem nagyon tetszik."
     (Bismarck.)

"A Corvinok lándzsáját megragadva, robbanj ki ősi fészkedből, magyar; pattanj föl fekete lovadra s szállj viadalra a szabad napért."
     (Carducci.)