KISZELY ISTVÁN



A SVÁJCI "HUN VÖLGY"

(A Wallis tartományi Val d'Anniviers-i völgy)





--------------------------------------------------------------------------------

"...pusztulunk veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk"

(Tompa Mihály: A Gólyához)


EL?SZÓ

"A magyarság" alatt mindazon kárpát-medencei népeket értjük, amelyek mások, mint az Európát benépesít? indoeurópaiak és a szlávok. Ebben az értelemben "magyarok" voltak már a Krisztus el?tti V. században itt élt iráni szkíták, majd az id?számításunk kezdete körüli id?ben ide beköltözött ugyancsak iráni származású szauromaták és a szarmaták, majd a Krisztus utáni V. században behatolt hunok, az 568-ban és utána több hullámban bejött avarok, a 895/96-ban ide érkez? Árpád népe - "a honfoglaló magyarok" - és végül az 1235-ben beköltözött jászok és az 1246-ban letelepedett kunok. Mivel a Kárpát-medence a legnyugatibb eurázsiai sztyepp, ezek az iráni és bels?-ázsiai, zömében lovas népek a Kárpát-medencében letelepedtek és otthonra találtak. Kelet felé nem mentek "vissza", mert a Népek Országútja már megtelt, Nyugaton pedig más környezet fogadta volna ?ket és ott már letelepült népek éltek.

A Kárpát-medencei otthon azonban nem jelentette azt, hogy a magyarság innen nem jutott volna el a Föld szinte minden részébe. A szkíták leleteivel tele van Eurázsia. Attila hunjai - különösen a galliai 451-ik évi catalaunumi (Chalonsur-Marne-i) - rómaiakkal (gótokkal, frankokkal és a burgundokkal) való találkozás után kisebb csoportokban tértek vissza a Kárpát-medencébe, sokuk menet közben letelepedett. Az avarok Nagy Károllyal való összet?zésük után (804-ben) szóródtak szét Európában, a honfoglaló magyarok pedig a X. században "kalandozták" be szinte az egész Európát. A középkorban a magyarság Távol-Keletre jutott el, majd a törökök révén a magyarábok 1516-ban határ?rz?ként kijutottak a mai Szudán és Egyiptom területére. 1531-ben Provance tett szert városonként 200-200 magyar kézm?vesre és a sort még folytathatnám tovább az 5 földrészre kitelepült magyarokkal, a franciaországi "Bercsényi huszárokkal", Papp Jánossal, a Little Big Horn-i csatában résztvett magyar katonatiszttel, a bur háborúkban résztvev? magyar honvédekkel, vagy akár az Alma Ata-i vagy az új-zélandi magyar közösséggel.

A magyarság, ahová csak eljutott nemcsak biologikumát, de szokásait, hitvilágát, nyelvét, zenéjét és népm?vészetét is magával vitte és - szemben a kozmopolita, mindenütt a környezetébe beolvadó népekkel - azt f?bb vonásaiban meg is tartotta. Ez a meg?rzés teszi lehet?vé a szétszóródott magyarság kutatását. Ideje lenne már számot vetni nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az azon kívül is él? népünkr?l, "kinnlév?ségeinkr?l" Ez a számvetés nekik tartást ad és a mi látóterületünket is kinyitja. Ahová a magyarság eljutott, oda "színt", sajátos kultúrát és "másságot" vitt. Sok értékkel gazdagítottuk - és ma is gazdagítjuk - a népek palettáját, kultúráját és testi megjelenését. A Val d'Anniviers völgyben a magyarság testalkata, élettani jellemz?i (mongolfoltja, mongolred?je, markerjegyei stb.), rovásírása, népm?vészete (életfái, tulipánjai, kopjafái), ételkultúrája (húspácolása) és nyelve átvészelte az évszázadok viharait, ma is tanulmányozható, dokumentálható. Az Anniviers völgyi "magyarság" nem kuriózum, hanem egy csodálatos tanúságtétel fennmaradásunkról is vitalitásunkról.

Kiszely István






A Val d'Anniviers helységei - némelyik kiejtés szerint írva.


A svájci hegyek völgyeiben megmaradt ?si törzsek közül az egyik legérdekesebb az anniviersi lakosság. A róluk szóló svájci történeti források száma szinte kimeríthetetlen, de igazi eredetüket, hovatartozásukat máig sem sikerült tisztázni. Életmódjuk, szokásaik, testi alkatuk, zeneviláguk, néprajzkincsük, nyelvük egyaránt idegen a wallisi lakókétól. És mivel a környezetükben él? történészek csak a közelebbi, vagy csak kicsit távolabbi szomszédaiknál keresték eredetüket - a "rejtély" megoldását -, itt nem találták, ezért eredetüket illet?en többnyire el is maradt bármiféle konklúzió levonása.

A magyar Horváth Mihály a "Századok" cím? folyóirat 1881-i évfolyamában "Egy kis hun-kérdés több nagy között" címmel a hunok utódainak nevezi ?ket. Ezen nézetét egyrészt szokásaik megfigyelésére, másrészt arra alapozta, hogy e különös emberek is a hunok utódainak tartották és tartják ma is magukat. Horváth Mihály többek között így ír róluk:

"Azt gyanítják, hogy a régi hunok utódai. E kis törzs Wallis kantonban lakik, mintegy 4-5000 lélekb?l áll, maguk is a hunok utódainak tartják magukat, s sajátságos nyelven beszélnek, de máskülönben a szomszéd vidékek népeit?l alig különbözteti meg ?ket valami. Majdnem mindnyájan világoskék vagy szürke, zöldesbe játszó szemekkel, sz?ke vagy barna hajjal, széles csontos homlokkal, kissé kinyomuló járomcsonttal bírnak. Orruk közönséges, álluk széles, s nyakuk er?s és vállaik kiemelked?k, de átlag alacsony termet?ek. Nyelvük, mely most a francia nyelv s m?veltség gyors terjedése következtében kiveszésnek indult, egyetlen európai nyelvhez sem hasonlít, de alaposan eddig nem is ismertették, valamint szokásaikat sem, de ami világra jutott, az saját mondásaiknak hitelét némileg valószín?vé teszi. Különösen érdekes adat, hogy temetkezésnél a halott mellett több óra hosszat sírnak és üvöltöznek s a temetés után hosszú élénk tor következik, s hogy végre a lakosoknak nagy hajlamuk van a kóborlásra. Néhány helynév egészen magyar hangzású, mint Penszék, Kuimez, Luk, Náva, Návaszék, Kalló, Barma, Feja stb. Nagy kár volna, ha e nyelv el?bb elpusztulna, miel?tt azt szakért?k egész részletességgel tanulmányozhatnák". (Horváth Mihály. Megjelent A Föld és Népei cím? kötetben 1881-ben)

Régebben a völgyön kívüliekkel nem is házasodtak. "Az idegenekkel szemben nyíltak, barátságosak, vendégszeret?k, sohasem megalázkodók, a büszkeségt?l mentesek öntudatosak" - írja róluk Anton Karl Fischer. Házaik építésmódja, szigetelése, fed?anyaga és zsindelyezése megegyezik a székelyekével. A házakra ráírják az épít? nevét és az építés dátumát. "Glória Ámen" - olvashatjuk a házakon az eifischi völgyben, akár a székelyeknél: "Béke a belép?kre, Áldás a kimen?kre". Áldozati helyeik (köveik) neve: szervágó, mondavilágukban Gargantos az óriás neve, Tupil a gonosz szellemé, Kurtaczavas az éjjeli szellemé, Ladonna egy másik éjjeli szellemé és Follaton is egy szellemé.

Az anniviersi völgy lakói hosszú ideig elkülönülve éltek a szomszédos völgyek, de különösen a Rhône-völgy lakóitól, amihez nem kis mértékben járult hozzá a völgy megközelíthetetlensége. Csak a 18. században tették járhatóvá az utat - robbantások útján - Sieders felé. Ez az elszigeteltség évszázadokon keresztül változatlanul fennmaradt; a völgy lakói egymásra voltak utalva és a Rhône-völgy lakóitól való elzártságuk a 18. századig szinte teljes volt. 1834-ben a Val d'Annivierst nagy természeti csapás érte; óriási víztömeg és lavina zúdult a völgyekbe, hatalmas károkat okozva. A völgy önérzetes lakói a gy?jtésb?l származó adományokat visszautasították, mondván: "a sors minden csapását képesek bels? er?vel leküzdeni".

Mark Theodor Bourrit, a genfi székesegyház kántora 1781-ben írja, hogy mennyi gondot jelentettek annak idején a sioni püspökségnek az Eifisch-völgy (Val d'Anniviers) lakói, akik sokáig pogányok voltak és konokul ragaszkodtak régi pogány hitükhöz, még akkor is, amikor már egész Wallis régen a kereszténységnek hódolt. A térítést a hagyomány Raron vár urához, Witschard-hoz köti, aki ?si normann eredet? család sarja volt.

A sioni püspökök többször küldtek misszionáriusokat a völgybe, de ?k onnan soha nem tértek vissza. Egy alkalommal - Úrnap éjszakáján - 300 páncélos vitéz indult a patak völgyébe. A völgylakók tüzek gyújtásával jelt adtak egymásnak, majd leeresztették a patak tartalék vizét; így a betolakodók kénytelenek voltak meghátrálni.

Witschard gróf udvarában élt egy törpe, Zakkeo, aki már régebben megtanulta a völgylakók nyelvét. ? elvitt nekik egy díszes evangéliumos könyvet és felolvasott - fordított - bel?le. A völgylakók vezet?je el?ször a völgy Follaton nev? szellemének, majd a Weisshorn gleccser szellemének akarta feláldozni a törpe térít?t. Be is lökték a gleccserbe, de Zakkeo valahogy életben maradt és visszatért hóhéraihoz. Csodálatukban felkiáltottak: "Jézus a Megváltónk és Zakkeo az ? f?papja!" Az elkövetkez? Pünkösdöt tartják megtérésük ünnepének.

Eddig a legenda.

Mit mond a történelem?

Minden történeti forrás megegyezik abban, hogy az Eifisch-völgy lakói kés?bben vették fel a kereszténységet, mint a Rhône-völgy más lakói. Sigmund Furrer kapucnis provinciális történetíró írja az 1850-ben megjelent Geschichte, Statistik und Urkundensammlung (Sitten) cím? munkájában, hogy az Eifisch-völgyet a savoyai grófok egyik ?se, Ulrich, a XI. században h?bérül adományozta unokaöccsének, II. Aimo püspöknek, a völgy megtérítése jutalmául. Nem messze Vissoie községt?l egy kis helység és egy kápolna neve ma is Mission, amely név Bridel és Boccord történetírók szerint összefüggésben áll a hittérít?k munkájával. Vissoie községben 1239 óta m?ködik plébánia.

Az Eifisch-völgyben két nagy h?bérúr élt: az egyik a völgy bejáratánál fekv? Beauregard vár ura, a másik a Vissoie-i várúr. A h?bérurak legid?sebbjei, a "Herren von Eifisch", - latinul de Annivisio - nem laktak állandóan a völgyben. E család utolsó leszármazottjának lánya Beatrix, 1380-ban n?ül ment a hatalmas raroni várúrhoz, Peter von Raronhoz és hozományként magával vitte az Eifisch-völgy h?béruraságát. Kés?bb Peter von Raron részt vett egy felkelésben az akkori sioni püspök ellen, de lázadását - hiába álltak mellette az Eifisch-völgyiek - leverték. Witschard von Raron, Peter von Raron negyedik fia örökölte a Val d'Anniviers-i h?béri javakat.

Az egyházellenesség családi hagyománnyá vált, ezért az egyházhoz h? wallisiak Beauregard várának lakóit kiéheztették és a várat lerombolták. Witschard utódai 1460-ban behódoltak a sioni püspöknek. A megbékélés és a kiengesztel?dés révén Witschard bekerült az Eifisch-völgyi hunok megtérítésének történetébe.

A Val d'Anniviersben lakók megtérítésének legendáját, illetve történetét Mario (Troillet) írta meg 1889-ben, Un vieux pays, croquis valasians címmel.

Forrásmunkák a Val d'Anniviers lakóiról:

A Val d'Anniviers lakóinak eredetére irányuló kutatások - nem magyar részr?l - a magyar nyelv ismerete hiányában nem vezettek eredményre. Sajátos nyelvük ma már elt?nt; a huszonnegyedik óra után vagyunk. De családneveikben, helységneveikben még tetten érhet? a múltjuk.

A XVIII. században a genfi születés? J. J. Rousseau írt róluk: "Az anniviardok igen egyszer?ek, különlegesen szorgalmasak, a tétlenség ismeretlen náluk. Nagy szerénységükben is igen vendégszeret?ek és rendkívül szimpatikusak. A legnagyobb jogtalanságot is képesek der?sen elviselni. Régóta megvan ez a képességük, melyet nyilván az ?sid?k óta velük ellenséges környezethez való kényszer? alkalmazkodás alakított ki". Vendégszeretetüket külön kiemeli, mert a környez? népekre ez a tulajdonság nem nagyon jellemz?.

Mark Theodor Bourrit 1781-ben írt könyvének címe: Description des Alpes Pennines et Rhetiennes (Genéve). Szerinte "egy hun töredék keresett menedéket a völgyben és kezdetben igen primitív körülmények között, nagy nehezen tornázta fel magát egy igen életrevaló néppé... Egyedüliek talán, akik az annak idején szerteszét félelmet kelt? hunok törzséb?l visszamaradtak".

Johannes Müller 1786-ban írta a Die Gesichten schweizerischer Eidgenossenschaft (Leipzig) cím? m?vét. A könyv 1217-b?l megemlít egy einsiedelni apátot, akinek neve Konrad, a Hun nemzetségb?l. "Ez a régi nemzetség itt, Svájcban az egykori Waldstettenben élt, el?dei a történetíró szerint Attila hunjai voltak és javaik (birtokaik) a lauterbrunneni völgyben és valószín?leg más helyeken lehettek".

Ez az 1786-ban írt történelemkönyv a svájci szövetségi tanács egyik tagjaként említi a "Tschudi" nevet. A szerz? szerint "ez a férfi idegen, az alemannok fogságába került "madschare" lehetett a kalandozások korából, akikr?l tudjuk, hogy ezekben az id?kben milyen gyakran dúlták fel az abendlandi provinciákat Magyarhon fel?l... Ett?l az id?t?l fogva szabad emberekként éltek a Tschudik... tizenhétszer adtak vezet? embert hazájuknak, a legkit?n?bb harcosok származtak nemzetségeikb?l és a svájci történetírásban is kitüntették magukat a család egyes tagjai".

Echesseriaux 1806-ban írt a wallisiakról Lettres sur le Valais et leur moeurs de ses habitants címmel (Paris).

Ph. Bridel, Pastor von Montreaux 1820-ban Zürichben kiadott könyvében, az Essai statistique sur le Canton de Valaisban néhol ugyan egy "fogalom" alá veszi a IX-X. századi kalandozó magyarokat a hunokkal, majd így ír az eifisch-völgyiekr?l: "Az Anniviers völgy els? lakói azok a hun katonák voltak, akik Olaszországból menekülve biztos helyet kerestek a megtelepedésükre". (Tudjuk, hogy Attila a catalaunumi síkon 451-ben vívott ütközet után visszavonult szekértáborába, de a nagy csata végeredményben döntetlen maradt és Aetius nem követte ?ket; Attila visszatért seregével Pannóniába. A f?seregt?l leszakadt hun csapattöredékeket azonban tovább üldözték és ezek vet?dhettek a Rhône völgyébe.)

Malten 1834-ben a Bibliothek des neuesten Weltkunde-ban a következ?ket írja: "Az általános nézet szerint az Eifisch-völgy lakói ázsiai eredet?ek, és annak a 20 vagy 30 hun harcosnak a leszármazottai, akik Attila seregét?l a Piemont-völgyben leszakadtak és az elkeseredett népt?l üldöztetve, az Alpok völgyeiben kerestek menedéket". Vissoie község lelkésze szerint "el?deik", akik ott letelepedtek, a hatalmas hun néphez tartoztak. Ez a mintegy 200 katona, a f?seregt?l leszakadva, Piemont térségben az Aosta-völgybe tévedt, ott ide-oda bolyongtak, az ott él?k nyelvét nem értették és a völgylakóktól üldözve a magasabb régiókba húzódtak vissza. Dél fel?l a Val d'Hérensben sikerült egy átjárót találniok (régi római, akkor még jó karban lev? út) és ezen keresztül kerültek az akkor még lakatlan Val d'Anniviersbe. A legrégibb települések itt Ayer és Grimenz.

Toldy Schedel Ferenc 1834-ben a "Tudománytárban" cikket közöl: Hun maradék a helvétiai havasokban címmel. Leírja, hogy a völgylakók ázsiai eredet?ek, és hun harcosok leszármazottainak tartják magukat, akik a catalaunumi csata után a f?seregt?l lemaradva, az Alpoknak ebben az eldugott völgyében kerestek menedéket.

Ugyan? egy német nyelv? útibeszámolót ismertetve így ír: "Az utazónak a sioni vásárnép közt egy különös arcvonású parasztasszony tünt fel, mely némely portékák mellett a hegységben gy?jtött ércdarabokat is árul és sem franciául, sem németül vagy olaszul nem szólít, hanem egy különös, félig érthetetlen dialektuson beszélt. Egy pap, plébánosa a közel fekv? Hérémence falunak (valószín?leg Grimentz) azt mondá az utazónak, hogy azon asszonynak földije, mindketten az Anniviers - németül Eifisch - völgyében születtek. A közvélemény azt tartja, hogy ?k ázsiai eredet?ek. Attila hadának maradékai, melyek rabló szándékkal bekalandozván e tartományokat, Piemont síkjain az anyaseregt?l elvágatván kénytelenek voltak a magas hegységbe, az akkor lakatlan völgybe elvonulni.

Még ma is egy barlang, a nevezett falu szomszédságában, hunnok barlangjának (Hunnengrotte) neveztetik, melyet a nép babonás hite szerint gonosz szellemek laknak".

Boccard M. St. Maurice-i kanonok, Histoire du Vallais avant et sous l'ere chrétienne jusqu'a nos jours címmel írt könyvet. Szerinte "az Anniviers-völgyet tatár hordák népesítették be, akik Attila halála után mindenfel?l üldözve, a legeldugottabb és legmegközelíthetetlenebb völgyekben kerestek menedéket.

Rude, zermatti (Wallis kanton) lelkész 1849. augusztus 29-én megmászta a Trifgratot (hegygerinc Zermatt mellett). A hegygerinc túlsó felén meredek sziklafalra talált, amelyek mélyén a Zinal-gleccser felé kanyarodtak, és a közlekedés szempontjából áthidalhatónak látszottak. Létratörmelékek darabjait találta itt, bizonyítékául annak, hogy a fal mellett valamikor egy út vezetett. "Azt beszélik - írja -, hogy az Eifisch-völgylakók málhás állataikkal id?nként a Dent Blanche hegycsúcstól északkeletre vonultak, élelmiszer és bor beszerzése céljából, az Aosta-völgy irányába. Útjuknak közvetlenül a Hörnli alatt, szorosan a szikla tövében kellett elvezetni".

Az Eifisch-völgy lakói ismerték és használták ezeket a dél felé vezet? utakat. El?deik, Attila i.sz. 452. évi római hadjárata után, dél fel?l jöhettek a völgybe.

P. Sigmund Furrer, a kapucinus rend wallisi f?nöke 1850-ben a Geschichte, Statistik und Urkundensammlung über Wallis (Sitten) cím? m?vében azt írja, hogy "az Eifisch-völgy els? lakói hun katonák voltak, akik Attila halála után, Itáliából menekülve biztos menedéket keresve vet?dtek az anniviersi völgybe. Eleinte elzárkózva, a többi völgylakótól elkülönülve, teljes egyszer?ségben éltek. A sioni püspökök a kereszténységet jóval kés?bb kezdték köztük terjeszteni; az új tan csak huzamos vonakodás után kezdett a völgylakók közt népszer?vé válni".

Eduard Desor 1855-ben írt összefoglaló munkát Le Val d'Anniviers (Neuchatel) címmel. Értesülése szerint "a völgy lakóinak származását illet?en egyesek a hunokat, mások a magyarokat említik, mint lehetséges ?söket". ? volt az els? szerz?, aki a völgy lakóinak szokásairól és öltözködésér?l is írt.

Horváth Mihály 1848-as magyar emigráns lelkész, történetíró, kés?bb püspök, 1853-ban a sioni Rivaz gróf 40 évnyi kutatása nyomán indult el, mert "a magyar ?störténet-kutatás szempontjából igen nagy jelent?ség? annak igazolása, hogy a hun nyelv és a magyar nyelv azonos, illetve a hun nyelv, amelyr?l nyelvemlékünk nem maradt, a leg?sibb magyar nyelv lehetett" (Muzsnay).

Rivaz gróf az anniviersiekr?l így ír: "az anniviersi völgy lakóinak eredetér?l semmi bizonyosat nem tudni, s mindaz, mi err?l mondatik, nem okmányokon, hanem hagyományokon alapszik".

Horváth Mihály így folytatja: "Nem folytattam könyvekben tárgyak nyomozását, hanem elhatároztam magamat a helyszínre utazni s ott magát a népet, annak nyelvét, szokásait, hagyományait s regéit tenni vizsgálataim tárgyává".

Horváth Mihály volt az els?, aki Vissoie községben a legrégibb anyakönyvet megtalálta. A könyv a völgy legrégibb családneveit tartalmazza; a korábbi könyvek valószín?leg t?zvész következtében semmisültek meg. Ebben a könyvben megkereszteltek, házasságot köt?k, elhaltak és a keresztszül?k, valamint az esküv?i tanuk vezetéknevei találhatók 1682-1700-ig. Ezek közül 50 olyan nevet talált, amely hasonló a magyarokéhoz. Ilyenek: Bartha, Bond (a Székely Krónikában férfinévként szerepel), Rua (Attila nagybátyjának a neve), Kálló (már a Székely Krónikában is szerepel), stb.

A következ?kben az idézetek Horváth Mihály: Kisebb történelmi munkái III. kötetében (Pest, 1868; megjelent a Történelmi Zsebkönyv-ben 1859-ben) találhatók.

"Nagy örömömre vált hallanom Ribordi úrtól, hogy gróf Rivaz, sioni kanonok, ki csak néhány év el?tt halt meg, negyven éven keresztül fáradhatatlan buzgalommal búvárkodott Wallis-kanton ?störténelmében..." ? az Eifisch-völgyiekr?l ezt írta: "Hallom mondani, hogy az anniviersi völgy a hunok maradványai által népesíttetett meg, kik Galliából ?zettek ki; de erre semmi bizonyítványt nem találok" ... "Attila 451-ben intézte pusztító hadjáratát. Az egyesült rómaiak és frankok a chalonsi síkságon népéb?l többet megöltek kétszázezernél (mely szám azonban szemlátomást túlzott). Ezen ütközet után a Rajna felé s onnan Pannoniába vonult vissza, honnan ismét 452-ben ltáliát árasztá el..."

Idézem Horváth Mihályt tovább: "Az Anniviers völgy lakói a kanton többi népességét?l még mintegy száz év el?tt is csaknem teljes elszigeteltségben éltek, s azoktól mind termetre, mind nyelvre, mind szokásokra nézve most is különböznek... A völgy nyílása vagy torkolata néhány száz lábbal magasabban fekszik a Rhône nyílt völgyénél, s ebb?l tekintve, egy hegyhát által teljesen elfödöztetik... A torkolatot Navizsencz szilaj patak görgeteges, meredek ágya képezi, melyet kissé több száz ölnyi magasságú sziklafalak érintenek... Az út egyre emelkedik s a völgyet tulajdonképp csak két hegyhát lejt?je, s annak hogy úgymondjam, vályúját a szilaj patak medre képezi. De mennél magasabbra megyünk a völgybe, annál inkább szelídül e hegyhátak lejt?je, szélesebbedik a völgy; míg végre a torkolattól mintegy kétórányira, Viszój helység mellett, egy beszögell? hegyorom által két ágra szakad, melyek mindegyikének alján egy-egy patak tajtékzik alá... Az egész völgyben, melynek hossza mintegy két mérföldnyire nyúlik, s melyet Délr?l a magas Weisshorn teljesen elzár, összesen nyolc helység létezik, s ezekben mintegy négy-ötezer lélek lakik. A f? s legnagyobb helység Viszój, mintegy 1200 lelket foglal kebelében; általában földm?veléssel s baromfitenyésztéssel foglalkozik. A beljebb fekv? Ájer és Gremencz helységekben néhány év óta kóbalt-, horgany- és czinkbányák is m?veltetnek". (Lásd 7. oldalon a térképet)

"A házak falait féllábnyi vastag, a szegleteknél egymásba eresztett, s hogy jól egymásba illjenek, gyalult gerendák képezik; a hézagok, mint a hajónál, mohával tömetnek be; a falak belseje pedig, szintúgy, mint a fels? és alsó padolat, deszkával van kibélelve... A szobák, minthogy falaik nem meszeltetnek, a kor által megbarnult deszkázattal komor tekintetet nyernek". (Lásd 1., 2., 3. kép)

"Most már számos család tagja hétszámra leszáll magas völgyéb?l s távozik a kanton termékenyebb részeire munkát keresni... Az anyakönyvekb?l látom - úgymond a gazdám, a lelkész -, hogy 4-5 nemzedék el?tt hallatlan dolog volt egy völgybeli lakosnak házasulása a kanton más részeib?l; mit egyebek közt a nyelv különbözése is gátolt".

"...Az anniviersi völgy nyelve annyira különbözik a szomszéd völgyek nyelvét?l, hogy e külön völgyek lakosai ?ket saját nyelvökön egyáltalán nem értik meg... Helységeik nevei, úgy, miként a nép nyelvén hangzanak, de magyar hangjegyekkel írva... Penszék, Viszój, Ajer, Grimencz, Prász, Major, Külmez, Luk...

"Penszék, mint mondák a legrégibb helység, amelyet egyébiránt útjában legelébb, a völgy torkától mintegy másfél órányira ér az utas, egy igen emelkedett, az útnál sokkal magasabb hegyfokon fekszik úgy, hogy e magyar elnevezés: fenszék, s?t az is: benszék teljesen kifejezi a helység fekvésének jellemét. Tudjuk, hogy a székelyek máiglan szék-nek nevezik számos lakhelyeiket.

Viszój, a f?helység a Navezsencz patak jobbpartján, míg Penszék a balon fekszik, egyik a másiktól mintegy félórányira.

Grimencz vagy Gremencz, a völgy legtávolabbi, szintén nagyobb helysége, közel azon két hegygerinchez, melyek hegyes szögbe összefutva, érintkezési pontjukon, a Weisshornná emelkednek.

Külmez, csak néhány házból álló kis tanya, melynek lakosai a meredek hegyháton földjeiket nem igen m?velhetvén, baromtenyésztésb?l élnek, mert legel?jük, mezejök elég van. Ha valaki e szóban külmez?t, vagy kü-, k?-mez?t látna, ám én nem ellenzem.

Luk, egy igen elrejtett, nehéz bejáratú völgyágyban fekv? helyecske, melyre neve, magyar értelemben teljesen ráillik.

A völgyet környez? hegyhátak nevei: Ponset; Sándolin; Tinyózsa; Ruaz; Tónó; Barnózsa; barna vagy fekete hegy, melynek tövében egykoron számos kenyérsüt? kemencze állott, melynek most már csak némi romjai láthatók. Továbbá Náva; s ennek alján néhány házból álló tanya, melynek neve: Návaszék.

További hegyhátak: Irek, Vujbe, Bendéle, Cziruk, Czászele stb.

Patakok nevei: Navezsencz, Gugra.

Legel?k nevei: Tarampon, Labarma, Leszeitisz stb.

További szavak: borra = boru, feja = fej?s, vujku = kuvik, dorbade = dorbézolás stb.

Családnevek: Savián, Kálló, Visszó stb.

Mitológiai nevek: Gargantoa, Tupil, Ladonna, Kurtaczavas (a magyar csorvás), Follaton stb.

Regéik, mondáik jobbára az embernek a természeti er?kkel folytatott harcára vonatkoznak. Szokás volt a halotti tor, amely Wallisban egyébként nem szokás".

I. von Tschudi, a Turista Svájcban cím? könyvében írja: "A vendégszeret?, jóságos és józan, sokszor a nomád életmód felé hajló lakók... a Wallis vidék legszorgalmasabbjainak, legmódosabbjainak számítanak és egészen különleges szokásokkal, valamint erkölcsökkel rendelkeznek".

Hermann Alexander Berlepsch, svájci útikönyvében, az 1865-ben 3. kiadását megért Reisehandbuch-ban így ír az anniviardokról: "nem könny? az anniviardoknál szorgalmasabb, körültekint?bb hegyi népet találni, akikr?l azt mondják, hogy a hunoktól származnak".

Dr. Hermann Adalbert Daniel hallei professzor, 1868-ban adta ki a Handbuch der Geographie cím? munkáját. A wallisi St. Maurice-i kolostorról írja: "A közelben fekszik teljesen elszigetelten az Eifisch-tal, amelynek lakói az itt letelepedett hunok leszármazottainak tekintend?k".

Wolf, F. O. sioni professzor ismeretlen évjáratú, Die Thäler von Turtmann und Eifisch cím? munkája részletes leírást tartalmaz az Eifisch-völgy lakóinak szokásairól.

György Aladár, 1881-ben megjelent A Föld és népei cím? munkája III. kötetében így ír: "Kár lenne, ha a nyelvtörténet-számba men? adatok, Horváth Mihály után abbamaradt kutatása felderítetlenül maradna".

A témáról említést tett még Picaud, M. 1898-ban a Le chargat valasian souvenir de l'invasion des Huns cím? kötetében, de Lavallaz Léon 1899-ben Essai sur le patois d'Hérens cím? munkájában, Brunhes et Girardin 1906-ban a Les groupes d'habitations du Val d'Anniviers come types d'établissement humain cím? cikkében. Eugene Pittard antropológus 1909-ben, Les cranes valaisans de la Vallée du Rhône cím? cikkében tesz említést a völgylakókról.

A Val d'Anniviers - németül: Eifischtal - els? "igazi" kutatója Anton Karl Fischer, erdélyi szász tudós-mérnök volt, aki 1896-ban Zürichben adta ki terjedelmes monográfiáját: Die Hunnen im schweizerischcen Eifischtale und ihre Nachkommen bis auf die heutige Zeit címmel. Munkája az eifisch-völgyiek kutatóinak "Szent-írása" lett, és tulajdonképpen azóta mindenki abból él; ahhoz igyekszik valamit hozzá tenni, azt megpróbálja megcáfolni; de annál jobbat még senki nem írt.

Fischer leírja, hogy az eifisch-völgyiek nem ismerik az orrhangokat és a szavakat a magyar fülnek megfelel?en, tisztán ejtik ki. Nyelvük "egy sajátos nyelv, amely a magyartól csak kevéssé különbözö nyelvjárás volt". Nyelvük az olasz, a régi hun, valamint a latin elemekkel vegyített nyelv, amely a francia nyelvb?l nem vezethet? le. Az els? szótagon van a hangsúly. Jellemz? a székely-magyar nyelvre éppúgy, mint az eifisch-völgyire a kett?s hangzó el?szeretettel való használata, és a mássalhangzó helyettesítése magánhangzó által (pl. luo vagy lou ló helyett, idüo vagy ide? id? helyett, és bauta balta helyett, eüme, elme helyett). El?fordul a mássalhangzók kihagyása is: ement = elment; fement = felment. A vizet viez-nek ejtik, szinte göcseji kiejtéssel. Sok ?si eredet? szavunk - például csap, csapni - szerepel az eifischi nyelvjárásban.

Fischer az alacsony istállóajtók ajtófélfáján - szemöldökfáján - belerótt jegyekre figyelt fel. A rovásjelek, mint a lakók neveinek kezd?bet?i, összefüggésbe hozhatók az ?smagyar rovásírás jeleivel. Fischer hun-magyar ABC-jeleket közöl könyvében, majd felsorolja azokat a jeleket, amelyeket a Val d'Anniviersben talált és amelyek azonosak (hasonlóak) a közöltekkel. Ezen jelek megfelelnek azon családnevek kezd?bet?inek, amelyek magyar családnevekkel hozhatók kapcsolatba és amelyeket a családok nevük jelzéseként használtak ott.

Kiemeli a völgylakók arcprofilját: "Homlokuk és hajuk legjobban a cserkesz-típust közelíti meg és azon keresztül közel áll a magyarokéhoz, illetve a hun típushoz". Kiemeli a n?k szépségét, a lakók egészségi állapotát; "a kretenizmus az Eifisch-völgy lakóinál ismeretlen".

Végül a következ? következtetést vonja le: "Ha magyar hangzású nyelvemlékek gy?jthet?k ebben a völgyben, mindezek csak azt bizonyítják, hogy a hun és a magyar nép és nyelv azonos gyöker?". Fischer zárszava könyvében: "Hatásos támogatással nem volt számomra túl nehéz mindazt összehozni, amit sikerült összegy?jteni és feldolgozni; legyen elégséges azonban az, hogy egy nép történelmének és hagyományainak több hitelt adjunk, mint egy elfogult könyvmoly szofizmusának és okoskodásainak".

A századforduló óta Makoldy Sándor foglalta össze 1913-ban az addigi ismereteket, Die Anniviarden, die Vergangenheit und Gegenwart der sogenannten Schweizerhunnen címmel. Meyer Leo 1914-ben Untersuchungen über die Sprache von Eifisch im 13. Jahrhundert nach dem Urjundenregister der Sittner Kanzlei címmel írt nyelvészeti tanulmányt a völgy lakóiról.

Jelent?s forrást adtak ki 1942-ben; Wilhelm Gyr foglalta össze az addigi összegy?lt adatokat, a zürichi egyetemre benyújtott La vie rurale et alpestre du Val D'Anniviers cím? doktori értekezésében; ebb?l 51 oldalnyit kinyomtattak. A szerz? m?vében a völgylakók beszédhangjainak és leírt bet?inek kiejtését részletezi. Nyelvükben megtalálhatók az új, letelepült életmódra vonatkozó fogalmak szavai, melyeket a latin, a korai francia és a korai alemann nyelvb?l vettek át, majd saját nyelvi szellemük szerint alakították oly módon, hogy a magán- és a mássalhangzók váltakoznak, ezért beszédjük igen dallamos. A c-hangot nem ismerik - miként az ?si magyar nyelv sem ismerte -, és csak kés?bb, idegenb?l átvett szavakkal került be nyelvünkbe.

Egy-egy kisebb cikk mellett (pl. Balázs Péter: Die hunnische Erinnerungen im Val d'Anniviers, 1962, stb.) Muzsnay Jen? hívta fel újra a kutatók figyelmét a Val d'Anniviers lakóira az 1978-ban német nyelven kiadott Das Phantom vom Val d'Anniviers, majd ugyanebben az évben magyar nyelven is megjelent Val d'Anniviers fantomja (München) cím? köteteivel. Két évvel kés?bb Im Dröhnen der Navizence cím? munkájában összefoglalta az addigi ismereteket, felhívta a figyelmet els?sorban Horváth Mihály és Anton Karl Fischer megállapításaira.

Jó nyelvészeti tanulmányt írt a témában Vittay Gy?z? 1987-ben. A következ?kben t?le idézünk. "Az els? id?ben megélhetésükhöz terel? juhokat kellett - ?si katonai szokvány szerint - zsákmányolni, majd a hiányzó asszonyokat is az ott él? családoktól ragadták el. Ezért az ott már letelepült lakosság ellenségesen lépett fel velük szemben, ?z?be vették ?ket. Így kerültek az Alpok déli oldalára, ahol hosszabb id?t kellett eltölteniük, mert a nyelvészek megállapítása szerint nyelvükben provanszál nyelvi tájszólás is felismerhet?. Jelent?s számú latin szót vették át, ami a letelepedett életmódra vonatkozott, hiszen ?k addig lovagoltak. Az átvett latin szavakban nem a mai újlatinban általánosan használt "sz" hangértékben vették át az "s" hangokat, hanem "s" hangértékben. Ugyanezt a kiejtést találjuk a magyar nyelvben is, a latin nyelvb?l átvett korai szavainknál.

A régi francia nyelvb?l is sok új fogalomra vonatkozó szót vettek át, természetesen nyelvi szellemük szerint leegyszer?sítve. A további üldözések miatt a svájci átjárón - a St. Bernát-hágón átverg?dtek és a Rhône-folyó völgyében, a Sion-település vonalában induló Hérens-völgy déli vízválasztóján át jutottak be az addig lakatlan anniviersi völgybe. Ennek a völgynek a Rhône-síkságára nem volt megfelel? kijárat, ezért az üldözötteknek ez volt a legjobb búvóhelye. Csak 1613-ban készült egy híd és út, melyen öszvérekkel lehetett lejutni a nagy völgybe. 1840-ben kocsiközlekedésre, 1924-ben autóbuszközlekedésre tették alkalmassá az utat. Ezzel megindult a kapcsolatfelvétel a nagy völgyi emberekkel, aminek következtében bizonyos mérv? népkeveredés is bekövetkezett.

Régen, amikor ruhaanyagaikat maguk állították el?, ruhájuk fekete szín? volt, ezért csak fekete juhokat tartottak. Ebben is különböztek szomszédaiktól, mert azok fekete állatot nem tartanak.

Sírkeresztjeiken ott van a hatágú csillag, ?si jellegzetes napjelvény, a régi napimádat maradványa. Ugyanezt a csillagot találjuk meg a székely és a magyar, s?t az avar nép házain, kapuin, a bölcs?kön, régi ruhásládáikon, mángorlóikon vagy akár a balatonarácsi temet? sírkövein is. (Lásd 4., 5., 6. kép)

Nevük felsorolásánál elöl van a vezetéknév, utána a keresztnév, ahogy az a székelyeknél, a magyaroknál, a kínaiaknál és a japánoknál szokásos".

1985-ben jelent meg Bernard Savioz, Val d'Anniviers-i származású kutató munkája, Valasians descendents d'Attila címmel. A szerz?, aki jelenleg a sioni Gravelone kórház gazdasági vezet?je, gyermekkorában - a negyvenes évek elején - nomád pásztoréletet folytató nagybátyjától hallott el?ször családja hun eredetér?l. Nem kis részben ezért iratkozott be a Zürichi Egyetem Történettudományi Karára, hogy választ találjon ?si származásának kérdésére. Több évtizedes munkával, ismervén a sz?k helyi ösvényeket, a temet?kertek sírkeresztjeit, az elhagyott tanyák mestergerendáinak faragásait és személyesen ismerve majdnem minden völgylakót, olyan adatokhoz jutott hozzá, amelyeket kívülálló aligha ismerhet meg. Könyve elején közli az e területr?l és népr?l szóló szinte teljes bibliográfiát, majd a franciák számára idegen szavakat gy?jti össze és próbálja elemezni. Egyedülálló értéke e kötetnek a Val d'Anniviers-i családjegyek ékjeleinek a magyar székely rovásírással való egybevetése. (Lásd 7. kép)

A völgyben valamennyi családnak külön jele volt; ezt rajzolták a sírkeresztekre, az erd?k fáira, az állatok nyakára. Bernard Savioz lerajzolta, lefényképezte, rendszerezte ezeket az ?si családjeleket: közülük többnek a hangértéke azonos a hun-székely rovásírásból ismert jelekével.

A kötetben sok érdekes, addig közöletlen adat szerepel a néprajz tárgyköréb?l is; az ostorról, a sz?l?termesztésr?l, az építkezésekr?l, a tulipános motívumokról, az életfáról, a sírkeresztekr?l és a mondavilágról. (Lásd 8., 9., 10., 11., 12., 13. kép)

Véletlenek nincsenek, csak nem ismert szükségszer?ségek. Bernard Savioz zürichi kollégája, a Zürichi Városi Kórház gazdasági vezet?je Dr. Csihák György. ? hozott össze mindkét Saviozzal, els? útjainkat együtt tettük meg a völgyben. A "fordulatot" a Val d'Anniviers kutatásában az a vizsgálat jelentette, aminek során Dr. Jean-Marc Caloz Vissoie-i körzeti orvos a völgy leg?sibb lakóitól vérmintákat vett és azokat elküldtük Osakába, Hideo Matsumoto professzorhoz. A vérminták tanúsága szerint az ?slakók egy része "bels?-ázsiai" marker?, azaz vérsavójuk olyan speciális immunanyag-megosztást mutat, amely Európa népeire nem jellemz?, viszont megtalálható azon területeken, ahonnan a hunok jöttek, ugyanakkor kimutatható az avar lakosság és a honfoglaló magyarság ?si szállásterületein is. Ebb?l arra a következtetésre kellett jutni, hogy az anniviardok valóban nem ?si európaiak, hanem vagy a hunok, vagy az avarok vagy a honfoglaló magyarok Svájcban él? maradványai.

A Val d'Anniviers kutatásában nem kis szerepe volt a magyarországi Salamin családnak. Salamin Márton a völgy aljában fekv? Chippis községben született, ahol 1829-1835-ig tanácselnök volt 1831-ben vette feleségül Rossier Magdolnát. 1834-ben a Val d'Anniviers-t súlyos természeti csapás érte; óriási mennyiség? víz és lavina zúdult a völgybe. Chippis községben a házak 90%-a összed?lt. Ennek hatására Salamin Márton -, akinek eredeti származási helye Grimentz vagy St. Luc volt -, családjával együtt Magyarországra költözött. A Salamin (régi ejtése szerint ugyanaz, mint ma magyarul, a völgyben ma már Szalamen-nek ejtik) név különösen Grimentzben és St. Luc-ban igen gyakori.

Érdekes, hogy a Salamin név a XII. században már szerepelt Magyarországon. 1138. szeptember 3-án II. Béla király összeírta a dömösi prépostság birtokait és az ott él? szolganépeket és az utóbbiak között Salaminok is szerepelnek; azok "a szolga-háznépek, akiket Almos herceg adományozott az ? nagyon kedvelt dömösi egyházának, hogy benne éjjel és nappal (Istennek) szolgáló kanonokoknak a mindennapi élelmet biztosítsák". Három Tolna és Somogy megyei akkori faluban; Döröcskén, Szanácson és Huston is szerepel a Salamin név. A Salamin család sok kiváló nyelvészt és mérnököt adott az országnak, jelenleg 48 leszármazottjuk él és 23-an viselik a Salamin nevet. (A Salaminok tanították báró Eötvös Lórándot és Madách Imrét francia nyelvre és ?k kísérletezték ki az els? magyar telefont is).

Ilyen el?zmények után indult a magyar forgatócsoport a Val d'Anniviers-be, ahol Bernard Savioz kalauzolt. A völgy lakóinak eredetkutatását illet?en a 24. óra után vagyunk, már csak morzsákat lehet itt-ott összecsipegetni e kétségtelenül érdekes kapcsolatokat mutató emberekr?l. A mai napig egyetlen néprajzkutató, családkutató, antropológus, nyelvész, történész vagy bármilyen "hivatásos" kutató nem dolgozott köztük. A legújabb szerológiai és fizikai antropológiai vizsgálatok (az ?si lakóknál er?teljes "mongolid" jellegek figyelhet?k; meg; a gyermekek egy része mongolfolttal születik, jelent?s részüknek ma is van mongolred?je, mások a "klasszikus" vércsoporttulajdonságaik, mint környezetüké stb.) azt mutatják, hogy az ?si hagyományoknak és a homályba vesz? forrásoknak - ahogy a modern történettudomány egyre inkább megállapítja - az eddigieknél nagyobb jelent?séget kell tulajdonítanunk. Mivel pedig a helvét svájciakat nem igen érdekli déli tartományuk e maroknyi idegen népessége, azért nekünk magyaroknak kell számba venni népünk minden távoli töredékét és esetleges rokonát.

Ma Vissoie, Pinsec, St. Luc, St. Jean és Grimentz lakóinak egy része vallja magát a hunok leszármazottainak, számuk már csak mintegy kétezer. E században ?k is jelent?s mértékben keveredtek környékbeliekkel és az ide költözött idegenekkel, hiszen Grimentz ismert síparadicsom lett, így egyre több a betelepül?k száma.

Illyés Gyula gondolatai idéz?dnek fel bennem. Hasonló helyzetben - amikor ellátogatott egy provencei "magyar" faluba - ? is megkérdezte: és mi van, ha mégis legenda az egész? (Megállapította, hogy az ottaniak ?sei a török által megszállt, Magyarországról elhurcolt foglyok lehettek). "A nemzeti érzés hajszálgyökerei" cím? tanulmányában így ír: "De hisz a kérdésnek épp a legendabeli része foglalkoztat a való tényeknél jobban. A léleknek az a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön. Mi ez a szomj, ez érdekel...

Azért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni. ?k pedig azért fogadtak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk."

A sorrend megfordítása

Új hozzászólás írása