Móricz Zsigmond:Légy jó mindhalálig!(részlet)
"Most látja, itt élünk Európa kell?s közepén, olyan ez a kis Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van benne rajzolva.
Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk, dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk, s nincs az egész világon sehol még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket?...Sem a nyelvünket, sem az érzéseinket, sem az életünket. Magunknak kell itt lennünk, senkire se lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk sehol.
Nem volt ez mindig így, volt valaha messze az Urálban, a Volga mellett egy Magna Ungaria, Nagy-Magyarország, abban az id?ben, mikor ideköltöztünk erre a mostani hazánkba, akkor folytonosan összeköttetésben voltunk az ?shazával. Bíborbanszületett Konstantinos görög császár még írja, hogy az ? korában, Krisztus születése után a X. században, követeket szoktak küldözni a magyarok a keleten maradt rokonokhoz, meglátogatták ?ket, tudakozódtak fel?lük, s gyakran kaptak hírt t?lük.
De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert tudtak egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesr?l? Nem?... Hát IV. Béla király idejében ez a Julián szerzetes négy társával elindult, hogy megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, akik persze még pogányok voltak. El is jutottak oda, sok viszontagság után. Konstantinápolyon mentek keresztül, gyalog, borzasztó út... Onnan a Kaukázusba... Vegye el? a térképet, megmutatom.
Így ment le talán Székesfehérvárról a Duna mellett, talán csónakkal Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült, s harminchárom nap alatt áthajóztak a Krími félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan megint gyalog a Volgáig. De a Krímb?l kett? visszafordult, mert már nem bírták a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ?k ketten továbbmentek. Valahol a Volgánál utolérte ?ket valami ragályos betegség, s abban elpusztult az utolsó társa is. Gellértnek hívták, de nem ez volt Szent Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez épp ilyen hittérít? volt nálunk Julián el?tt kétszáz évvel.) Szóval Julián szerzetes gyalog vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen Kazánig. Ezen a tájon volt akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt ez az egész vidék, csak b?rsátrakban laktak a pusztai népek, marhát ?riztek, mint itt a Hortobágyon, itt még most is úgy élnek a gulyások, mint ott éltek... Hát mondom, itt véletlenül egy magyar asszonnyal találkozott, akivel beszélni tudott, s az megmagyarázta neki, merre menjen Nagy-Magyarországba... El is ment az úton, s másfél nap múlva szerencsésen megérkezett a magyarokhoz... Nahát, itt megörültek neki, házról házra híjták, etették, itatták, kérdez?sködtek, mint otthon a messzire elvándorolt testvérekr?l. Kérdezték: "Hun vagytok, hun szenvedtek? Tudjuk mink, hogy megszereztétek az Attila örökségét, csak becsüljétek is meg." - és efféléket... De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok fejedelme azt mondta neki: "Térj vissza, vérem, az országotokba, s mondd meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok fejedelme, köszöntöm és ölelem és csókolom ?tet, s azt üzenem, hogy hamar készüljön a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletr?l a tatárok, s azok az egész világot el fogják pusztítani! Már én is megkaptam a parancsot, hogy minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak ellentmondani nem lehet. ? legalább gy?jtse össze fegyvereit s szövetségeseit, hogy illend?en tudjon ellentállni a tatárnak..." Így szegény Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az úton, amerre jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagy-magyarországiak tanácsoltak neki. A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt napig, azután az oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a ruténeken át s a Vereckei-szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki... És úgy is lett, négy esztend? múlva a tatárok itt voltak, s mindent kipusztítottak... Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, hogy a tatárok nem mentek tovább Európába... Mindig ez volt a mi sorsunk: nekünk kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig Magyarország volt a széls? harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti hordákat... Nem bámulatos, hogy a magyarság azért jött keletr?l ide, hogy ezer éven át folyton ? akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiekt?l?... Abba fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk, s védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak hozzánk, és gy?löltek.
Hát nézze, abban az id?ben, mikor a görög világ is a végét járta, már túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az egész Görögországot, akkor itt is mindenütt mintha csak megérett volna az egész világ a rothadásra: itt volt Kis-Ázsiában messze keletig a perzsa birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok birodalma, aztán a finnugor népeké, aztán Európában évszázadok, s?t évezredek óta egy helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv fajok, keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak, s összetöri az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni-fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az erd?be, s mindent felforgat és feldúl. Az egész nem tartott csak egynéhány évig, akkor meghalt: de iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy az irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend. Megindultak a Góbi-sivatag tatár népei meg a turáni népek, s hozzáfogtak dúlni dél felé a gazdag Kínát s a gazdag Perzsiát. Ett?l megjött az étvágyuk, s most ezek a komisz pásztornépek nem akartak egyebet, csak rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan k?falat, hogy azon nem ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas k?fallal vették körül az egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki... De amikor már a tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, hát elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint a kínai gazdagságnak, egyik nyomta a másikat el?re. Ebbe az id?be már a finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül, s el?re mentek északra, a lappok még jobban északra, ezek szegények fel is szorultak máig a Jeges-tenger partjára... de alighanem a magyarok is kiszálltak valahol, mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó Árpádházi király idejében írta le a magyarok történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha olyan helyen laktak, ahol örökös köd van, s nyár nincsen csak három hónapig, akkor is csak három óráig látni a napot, hat órától kilencig: hát ez az Északi-sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd, és csakugyan, ott három hónap az egész nyár. Honnan tudták volna ezt ezel?tt hatszáz esztend?vel, ha nem emlékezett volna a szájról szájra szálló hagyomány a személyes tapasztalatra?... Na de becsülöm az eszüket, hogy ha ott jártak is, nem sok id?t töltöttek ott, nem tetszett a magyarnak ott a világ... Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén - gondolták magukba, s szépen lelegeltettek az Urál túlsó partján, le egész a Volga mellett... Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív öregek azt mondták, hogy: jó lesz mán nekünk ez a fe?d, de a hetyke fiatalok addig hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átúsztattak a Volgán, elmentek a Don mellett, azon is átúsztak a töml?iken, s úgy akadtak a meotiszi ingoványokba, ez az itt e: a Krím félsziget. Mikor aztán itt nem fértek, mert ezek sose fértek a b?rükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek szövetséget a görög császárral, itt verték meg ?ket a beseny?k, s tovább szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán innen csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek, s itt vónának máig... Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne...
És erre nyugatra nincs rokonunk? - kérdezte Misi.
- Nyugat-Európában? - kiáltott fel Nagy úr. - Hogy volna!... Itt laknak a román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek... A franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, angolok, svédek, norvégok, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind megöl? ellenségünk!... Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az els? a világon... Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba borítani, de különben nagyon értik egymást, két testvérnyelv és testvérészjárás... Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá akarja gy?jteni a szláv népecskéket... De hova csatlakozzék a magyar? A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson, s éppen úgy nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekv? nyelvek közt, amit felszedtünk t?lük, amivel gazdagodtunk, készen átvettünk az ? m?veltségükb?l, így jött be a temérdek szláv szó, megtanultuk, s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit megvettünk, megszereztünk t?lük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az édesanyja se ismerne rá... A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születés? meg nem tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.
- De hát ez borzasztó - bámészkodott Misi a térképen -, semmi rokon.
- A rokonok?... Azokból pedig mi hasznunk?... Rokon volna a bolgár: de az elvesztette az ?si nyelvét és szláv lett... Rokon volna a török: de az mohamedán, s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet t?lük szenvedtük a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak, s ?k is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek, zürjének, szamojédok, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak olyan rokonság, hogy Ádámról-Éváról meg a diófáról.
Misi a foga közül tréfásan szólt:
- Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a te anyád meg az én anyám: két asszony.
- Így valahogy... - mondta Nagy úr. - A Magna Ungaria, amit még most is Jugriának írnak sok térképen, megsz?nt a tatárjáráskor. Az egész népet elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. Még Mátyás király idejében tudtak valamit fel?lük, mert Mátyás követeket küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban úgyis kevés a magyarság, betelepíti ?ket ide. De már akkor az orosz birodalom egységes volt, és görögkeleti vallású volt a cár, s nem engedte még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött követeivel próbáljon utána nyomozni a Kaukázusban s a Volgánál a magyar ?srokonoknak... Nem is érezték ?k ennek a szükségét, mert akkor nem nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány ?smagyarok voltak a rokonai, hanem a protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ? lelki testvére, nem Karakum... meg a sabartoiasfaloi... (Így is hívták egy id?ben valami ok miatt, írja Konstantinos Porphürogennétosz, a magyarokat.)
Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelyeknek változatos színeibe a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt befestve, elszédült attól a rengeteg néptömegekt?l, amelyek körös-körül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind száját tátaná, s arccal fordulna felé titokzatos és kísérteties lények módjára.
- Fenyegetik... - mondta rebegve.
Nagy úr is soká hallgatott:
- Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az, hogy meddig van haszna Európának bel?lünk. Eddig is nagyon szép volt Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetr?l, hogy örök csatatéren lakjanak... Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye, mert ez örök vértenger volt: jöttek a beseny?k, jöttek a kunok, jöttek a tatárok, a törökök, ezeket a magyar vagy beolvasztotta, s megmentette t?lük Európát, vagy megverte, s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel az élet, de hát ?k veszekedhettek egymással, s dolgozhattak a bels? harcok közben, s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén. De Magyarország! Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk egyszer?en meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt... Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk... mert ezek állandó hódoltságban éltek, s voltaképpen kiegészít? területek voltak a török korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román népek adták a janicsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket janicsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni, s az állami tisztvisel?k is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is alig volt igazi török eredet?. Tehát ebben a korban voltaképpen a Balkán élte ki magát, mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság, az mindig csak jégtör? és véd?gát volt... De mi lesz a jöv?ben?... Az az egy bizonyos, hogy a múlt érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat... sem a fajtánkat... Kell, hogy valami hasznuk legyen bel?lünk. Hogy mi lesz ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar ember olyan kiváló volna, s olyan dolgokat tudna produkálni, amib?l az egész emberiségnek haszna lenne...
Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak, s egy életet jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember állana el?tte kidagadó izmokkal, ökölre s bajvívásra készen.
- Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?
- Szövetségben vagyunk? - kérdezte gúnyosan Nagy úr. - Nem vagyunk szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy fertelmes kitátott száj.
- Ez is - mondta Misi -, tessék nézni, ez is itt lent! - s Románia félkörére mutatott Erdély mögött.
- Igen - mosolygott gúnyosan a nagydiák -, az is harapós, az is mar... Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba fogott, mint amennyit nyelhet... Hanem az biztos, hogy... kutyamód körül vagyunk fogva... az ember csak azért bosszankszik, mert eszibe se jut... Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk a hátuk mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni vér: az els? népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár néppel meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom, szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok gy?zelme alatt).
Így politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1892-ben.
T?n?dve nézték mind a ketten a térképet, s keresték a szabadulás útját.
- Nincs más hátra - mondta a nagydiák -, muszáj elvárni a sorsot, aztán lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem fog, mert több baja van neki, mint nekünk. Abba a percbe, csak meg kell mozdítani, szétrobban, s lesz bel?le egy-kett?-három vagy négy ország... Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe bele van kerítve, s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg eljön az a jöv? id?, hogy a földrajz parancsa szerint, Magyarország lesz Európa igazi központja és f?városa. Mert nézze, ez a geometriai központ: keletr?l, nyugatról, északról, délr?l mind idetart. Ez itt középen olyan, mint a szív vagy a gyomor (az sem alábbvaló a szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jöv?je a következ? ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor (tudja, Jókai megjövendölte, hogy a jöv? század regénye már a repül?gép jegyében fog lefolyni: már a leveg?ben fogja a csatákat megvívni az ember). Egyszóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa bels? kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy mez?k, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a német, francia kultúra; itt tesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom bels? vára... Ebbe segíthet a magyar a jöv? nemzedékeknek: meg kell építeni itt az egyenl?ség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom alapján támad, az egyenl?ség, a testvériség alapján nincs ellenség; ezért lehet bízni csak a jöv?ben, mert sehol a világon még nem volt olyan forradalom, mint a mienk negyvennyolcban, hogy a f?urak s a köznemesség önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan er?s vár lesz, amelyhez nem hasonlítható a legnagyobb birodalom sem... De hát ezt maga nem érti, öcskös...
A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb diáknak valóban már inkább szavaiból kiáradó bels? tüze hatott rá, mint gondolatainak meggy?z? fonala.
Azért nem hagyhatta abba a nagydiák a beszédet anélkül, hogy a következ?kben össze ne foglalja:
- Ha nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra, érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bújhat ki a felel?sség és a súly alól, hogy ? is magyar: no, hát akkor valami egyebet kell ebb?l az er?b?l er?södve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld... Érti? Hogy a külföldinek az, hogy magyar, ne azt jelentse, hogy ez is egy kis rabló a nagy rablók közt!... Hanem azt, hogy ez is egy komoly és jó munkás a többi munkás mellett. Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a kis magyarság mit csinált a maga földjéb?l! Hogy mennyit szenvedett török-tatár alatt, mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott, rögtön teremtett!... Tanult és dolgozott... Szeretett és boldogan munkálkodott... Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!... Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!... A magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és hasznavehet?bb nép a világon!... Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika..."
Engem nagyon megfogott ez a gondolkodás mód. |
