A tótok (akkor még a csehekkel karöltve) kollektív b?nösöknek titulálták az ?slakos magyarokat, s kényük-kedvük szerint - f?leg persze a módosabb vagy értelmiségi rétegekre koncentrálva - tízezer számra toloncolták ki a Felvidékr?l a földönfutókká tett magyarokat.
1947. áprilisa és 1949. júniusa között összesen közel félmillió magyart ebrudaltak ki hazájukból a megszállók.
Csehszlovákia felbomlásakor, 1992-ben, Antall a felvidéki területeink visszakövetelése helyett úgy ismerte el els?ként a sosevolt Tótországot, hogy sem érdemi bocsánatkérést, sem valós anyagi és erkölcsi kárpótlást nem követelt a megszállóktól. Azóta sem kaptak.

1946. február 27-én írták alá Budapesten a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt.
Csehszlovákia emigráns politikusai a háború végén teljes népcserét végrehatva szláv nemzetállamot kívántak létrehozni.
Ez Anglia és az Egyesült Államok ellenállása miatt megbukott, és népcsere helyett lakosságcserévé "szelídült". Benes agyrémének eredményeként végül is 1947. április 12-én indultak útnak az els? tehervagon-szerelvények elüldözött magyarjainkkal ?lakosságcsere? fed?néven.
Az 1945. április 5-én meghirdetett kassai kormányprogram VIII. fejezete kimondta, hogy a német és a magyar nemzetiség? személyeket - a kollektív b?nösség elve alapján - megfosztja állampolgársági jogaiktól, s ezt az augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétum jogi formába is öntötte. Ezzel a második világháború befejezése után a felvidéki magyarság a teljes jogfosztottság állapotába került. [Minden normális nemzeti kormány erélyesen tiltakozott volna egy közös (EU) akolba történt összeterelést követ?en (vagy még inkább el?tte), de mintha nem tudnék köztük egyetlen magyart sem felsorolni...]
A benesi agyrém (minden magyar kitelepítése) háromféle módon történt. Egyrészt lakosságcserével, másrészt 200 000 magyarnak egyoldalú kitelepítésével, a megmaradtak pedig a hírhedt "reszlovakizáció"-val.

A magyar kormány (még nem tobzódtak a komcsik!) a felvidéki magyarok védelméért a szövetséges hatalmakhoz fordult. Azok a beavatkozást elhárították maguktól, s azt javasolták, hogy a két fél kezdjen egymással közvetlen tárgyalásokat. Így írták alá - hosszas és keserves tárgyalássorozat után - Budapesten, 1946. február 27-én a lakosságcsere-egyezményt. Az egyezmény és mellékletei - több hiányosságuk ellenére - valamelyest csökkentették a felvidéki magyarok teljes jogfosztottságát: felfüggesztették a magyar vagyonok elkobzásának gyakorlatát (: az, kisebb mértékben, de tovább folyt), az elbocsátott magyar közalkalmazottak számára a létminimumnak megfelel? összeget kellett folyósítani (ez viszont nagyon nehezen indult meg, s a pénzt az áttelepültek végül sohasem kapták meg), a határon egyoldalúan áttett és az elmenekült magyarok visszatérhettek ingóságaikért, s azokat elszállíthatták (a valóságban legtöbbjük már nem találta meg az ingóságait). A felek abban is megegyeztek egymással, hogy a Magyarországra menekültek beleszámítanak a cserekvótába. Az egyezményhez csatolt jegyz?könyv azt a csehszlovák álláspontot is rögzítette, hogy a lakosságcserével koránt sincs megoldva a magyar nemzetiség problémája. A csehszlovák fél kinyilvánította ama szándékát, hogy ha a magyar kormány nem óhajt megegyezni e tárgyban, a kérdést a békeszerz?dési tárgyalásokon fogja felvetni vagy más úton megoldani.
Az egyezmény V. cikke felhatalmazta a csehszlovák kormányt, hogy saját belátása szerint ? jelölje ki azokat a magyar nemzetiség? személyeket, akiket a Magyarországon erre önként jelentkez? tótok ellenében ki akar cserélni, az egyezmény VIII. cikke pedig arra adott - sajnos, pontatlanul meghatározott - felhatalmazást, hogy a csehszlovák fél az úgynevezett háborús b?nösöket kvótán felül telepíthesse át.
Az egyezmény végrehajtására magyar részr?l megalakult Budapesten a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság és Pozsonyban a Magyar Meghatalmazott Hivatala, az elvi kérdések rendezésére pedig a Magyar-Csehszlovák Vegyes Bizottság.

A lakosságcsere megkezdésének id?pontjában nem állapodtak meg, de mindkét fél arra számított, hogy azt 1946 ?szén megkezdhetik. Azért, hogy e cél elérhet? legyen, a Vegyes Bizottság megfeszített munkatempót diktált. Sajnos, sok nagy fontosságú kérdésben nem tudtak megegyezni, s?t 1946. július 22-én - egyezményellenesen - meghozták a 16. sz. véghatározatot, s ez megfosztotta az áttelepül?ket attól a joguktól, hogy minden ingóságukat magukkal vihessék új hazájukba, holott ezt a jogot az egyezmény VI. cikke egyértelm?en biztosította. A magyar kormány nem fogadta el e véghatározatot, s ett?l kezdve a kétoldalú tárgyalások légköre megromlott, f?képp akkor, amikor a magyar fél közölte: a lakosságcserét csak akkor hajlandó megkezdeni, ha ezt az egyezményellenes véghatározatot kölcsönösen semmisnek nyilvánítják, s az ingóságok átszállításának módjára vonatkozóan új véghatározatot hoznak. A csehszlovák fél ebbe nem volt hajlandó beleegyezni, s a felvidéki magyarok azonnali széttelepítésével fenyeget?zött. Ezt 1946. november 15-én meg is kezdte. Az úgynevezett közmunkarendelet végrehajtásának álcázott akció keretében mintegy ötvenezer embert - csupa kisparaszti családot - telepítettek ki marhavagonokban a magyar Csallóközb?l és Felvidékr?l Cseh- és Morvaországba, s ott legtöbbjük cselédszerz?déssel mez?gazdasági cseléd lett.
Tették ezt azután, hogy 1945 ?szén már tizenkétezer férfit elszállítottak Csehországba.
A magyar fél a lehet? legerélyesebben tiltakozott az általa - és a világsajtó által is - deportálásnak nevezett akció ellen, s a lakosságcsere megkezdésének második föltételeként most már azt is követelte, hogy a Cseh- és Morvaországba való kényszer-kiköltöztetést azonnal szüntessék meg.
A csehszlovák fél, látván, hogy a magyarok jottányit sem engednek álláspontjukból, 1947 februárjában mind a két föltételnek eleget tett. Ilyenformán 1947. április 12-én megkezd?dhetett a "lakosságcsere".

1947 májusában a csehszlovák fél az úgynevezett pöstyéni jegyz?könyvben kötelezettséget vállalt arra, hogy az áttelepítend? magyarok kijelölése során betartja a társadalmi rétegz?désükre vonatkozó megállapodást, s hogy a paraszti családközösségek hátrahagyandó ingatlanvagyona (a vagyoni kvóta, hányad) nem fogja meghaladni fejenként a 2,47 kat. holdat.
Természetesen ezt a megszállók nem tartották be, mégis megszakítás nélkül 1947. december 20-áig foly ilyen körülmények ellenére is az ún. "lakosságcsere"
Ennek személyi mérlege: egyfel?l a cserekvótába beszámítódott menekültként 25 925 és intézményesen áttelepültként 31 184 (összesen 57 109) magyar, másfel?l - már 1946-ban - kölcsönös megegyezés alapján Magyarországról kitelepült 8630, majd 1947-ben intézményesen kitelepíttetett 29 066 (összesen 37 696) tót.
December 20-a után téli szünet következett. Közben egy különbizottság kiértékelte az 1947-es év munkáját. Megállapította, hogy a "lakosságcsere" alatt a csehszlovák fél - megszegve a pöstyéni jegyz?könyv határozatát - a vagyoni kvótát nagymértékben túllépte.
1948. március 1-jét?l folytatták a lakosságcserét. Csakhogy ekkor már az addigiaknál is sokkal nagyobb probléma, a paritás kérdése tette a lebonyolítást szinte lehetetlenné. (A paritás azt jelentette, hogy minden magyarországi tótért cserébe egy felvidéki magyar telepítend? át Magyarországra.) Hazánkban azonban 1948 tavaszára annyira javult a gazdasági helyzet, hogy sok - már "ikresített" - tót család visszavonta áttelepülési nyilatkozatát, s így a tót transzportokban egyre kevesebb család indult útnak. Ennek az lett a következménye, hogy a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság - a paritás betartása végett - több olyan magyar transzportot, amely pedig már felkészült az áttelepítésre, kénytelen volt felvidéki területen visszatartani. Emiatt a két telepítési szerv szüntelenül tárgyalt egymással. A megszállók ugyan több ízben megígérték, hogy egyoldalú transzportokkal kiegyenlítik az egyenl?tlenséget, de ennek az ígéretüknek sem tudtak eleget tenni. A diszparitás pedig olyan mérték?vé vált, hogy a magyar áttelepítési kormánybiztos - a külügyminiszterrel egyetértésben - 1948. június 12-én a lakosságcsere folytatását kénytelen volt felfüggeszteni. A tavaszi mérleg ugyanis azt mutatta, hogy noha a magyar fél tucatnyi szerelvényt visszatartott, mégis a 7793 magyarért cserébe csupán 5482 tót települt ki a mieink helyébe.

A megszállók nem nyugodtak bele a felfüggesztésbe. Minthogy azonban államközi, államigazgatási vonalon megegyezés nem születhetett (eddigre a diszparitás már 27 206 magyar többletet mutatott), a lakosságcsere befejezésére irányuló tárgyalások fonalát - az erre illetékes állami szervek háta mögött - a két vörös banda: a Magyar Dolgozók Pártja és Csehszlovák Kommunista Párt vette föl. E pártközi tárgyalások az 1948. augusztus 7-ei megállapodásra vezettek. Eszerint a lakosságcserét 1948 decemberében fejezik be, mégpedig úgy, hogy az egyezmény V. cikke alapján Magyarország befogad még tízezer személyt, a VIII. cikk alapján pedig további 1500 személyt, az utóbbiakat 3500 családtagjukkal egyetemben. Ilyenformán 1948 ?szén - már a paritással sem tör?dve! -tovább folytatódott a "lakosságcsere", s ennek során még 11 501 magyarral szemben csak 7665 tót cserélt hazát.

Közben 1948 februárjában Csehszlovákiában forradalmi változások mentek végbe, s a csehszlovákiai magyarok még az évben visszakapták állampolgári jogaikat. Azt a százötven családot, amelyt?l ezt megtagadták, "önkéntes települ?kként" 1949 tavaszán Magyarországra telepítették. Az utolsó intézményesen áttelepített magyar család 1949. június 5-én hagyta el szül?földjét.
A deportált magyarok 160 000 kat. hold földet és 15 700 házat hagytak hátra ?seik földjén, a magyarországi tótok viszont csak mindössze 15 000 kat. holdat és 4400 házat nálunk.

2006. február 28. - forrás: Felvidek.ma, MÉA