2003. január 7. Újév el?tt néhány nappal valakik röpcédulákat szórtak szét a kincseit?l megfosztott városban, Kolozsvárott. Nem állt azokon a röpcédulákon semmi rossz: mindössze annyi állt rajtuk - románul és magyarul -, hogy erdélyiek vagyunk, erdélyiek akarunk maradni, és Bukarest meg Románia dolga nem a mi dolgunk. Az állt benne, hogy fogjunk össze, újév napján menjünk ki az utcákra, nézzünk egymás szemébe, szólaljunk meg végre, és bízzunk abban, hogy megsegít, Erdélyünkhöz segít bennünket a Fennvaló.
Az állt a röpcédulákon, amit minden jóérzés?, épelméj? erdélyi ember kíván valójában a szíve mélyén. Magyar, román, székely és szász egyaránt. Semmi több.

A röpcédulák szálltak a leveg?ben, Funar visított, a rend?rség nagy garral nyomozást kezdett. Tette a dolgát mindenki, ahogyan ilyenkor szokás. Hát az RMdSZ, az erdélyi magyarság érdekvéd? szervezete mit csinált?
Elhatárolódott.
Az RMDSZ és Kolozsvár megyei helyi szervezete rögvest és lelkesen elhatárolódott. Nem kell nekik erdélyiség, gondolni sem mernek rá. Boldog román polgárok ?k, akik serényen elhatárolódnak a röpcédulákban foglaltaktól. Hármat se, kett?t se kukorékolt a kakas, ki sem nyitotta cs?rét, mire az RMDSZ elhatárolódott.
Mátyás király f?téri szobrának homlokán ismét elmélyült egy ránc, s alatta a büszke Kinizsi keze talán görcsbe rándult az országzászlón. Néhány tisztességes, talán naiv, de mindenképp bátor és cselekedni akaró ember ismét a pusztába kiáltott. Nem válaszolt senki, csupán néhány, szép kövérre hízott, magyarul (is) beszél? politikus kurjantott vissza: elhatárolódunk t?letek.
Pedig hallgatni is lehetett volna. Vállon lehetett volna veregetni ?ket. Kacsintani lehetett volna. Semmit nem tenni lehetett volna. Vagy éppen biztatni lehetett volna. Kevesebb gyávasággal, több tisztességgel. ?k azonban elhatárolódtak, mint annyiszor. Elhatárolódtak, mint 1990-ben az agyagfalvi székely nemzetgy?lés gondolatától. Elhatárolódtak, akár T?kés püspök úr lelkiismeretét?l, elhatárolódtak az ?ket éltet? nemzettestt?l. Elhatárolódtak rég a tisztességt?l is.
Vajon mi lett volna veletek, elhatárolók és elhatárolódók, Baszkföldön? Észak-Írországban? Koszovóban és Csecsenföldön? Erdélyben, persze, nem csecsenek laknak. Nem baszkok és nem albánok, nincs UCK, IRA, ETA.
Erdélyben valami más van.
Egy legenda szerint a világ nem pusztulhat el, amíg hét igaz ember találtatik a földön. Erdélyben ennél több igaz ember van: Erdély soha nem pusztul el. Bekeríthetik, elhatárolhatják, elhatárolódhatnak t?le, talpig vasba verhetik, kiéheztethetik, szögesdrótból, hazugságból húzhatnak égig ér? falat - Erdély akkor sem pusztul el. Mert az a hét, hetven, hétezer vagy hétszázezer igaz ember számít, és nem az elhatárolódók. Azok, akik megírják és elolvassák e röplapokat, akiket titokzatos testvériség f?z egybe, akiknek szíve van, hite, becsülete.
Az elhatárolódókat pedig számba se kell venni. Az ? helyük, ha egyáltalán van ezeknek helyük a teremtett világban, Bukarestben van. Oda húzza ?ket az ottani bársonyszék és a pénztárcájuk: mert szívük, lelkük régóta nincs. Eladták, nem harminc ezüstért, de három garasért.
Maradjanak is ott, Bukarestben, mindörökre. Ennél többet, rosszabbat nem is kívánunk nekik.
Mi többiek pedig ilyenkor, ha csak egyetlen kedvez? szót hallunk is, ha egyetlen röpcédulát egyetlen szóval is fúj a szél, ha csak egy ismer?s tekintet villan: fogjuk meg egymás kezét, s percig se feledjük, hogy mi vagyunk az igazak és az er?sek.
Akkor majd egy napon Mátyás homlokán is kisimulnak a ráncok, s Kinizsi görcsbe rándult keze is simogatásra nyílik.
Az elhatárolódókról és a határokról pedig soha többé nem veszünk tudomást.

[Lásd idevágó versünket! Bobula Ida: A mi határunk]

2003. január 30. - forrás: György Attila